Amennyire jogosnak és indokoltnak tartottam III. István ama elhatározását, hogy 1154-ben ő kezdte meg az ellenségeskedéseket, ezúttal – baráttal, ellenséggel szemben egyaránt a feltétlen igazságos ítélet elvén állva – ki kell jelentenem, hogy István 1166. évi támadása nem volt jogosult. Az okot a béke megszegésére állítólag az szolgáltatta volna, hogy III. István rájött, hogy Béla herceg bizonyára a császár unszolására összköttetést keresett a magyarországi urakkal, hogy azok segítségével a magyar trónt minél előbb megszerezze magának, és állítólag voltak is elég sokan, akik István kormányzatával megelégedve nem lévén, erősen biztatták és hívták Bélát, jönne el serege élén a görög császárral együtt az országba és a trón biztosan az övé lesz. Ahhoz nem férhet kétség, hogy mindezek az urak, mind Mánuel, mind Béla herceg vétettek és pedig előbbiek és Béla herceg a király iránt köteles tisztelet és hűség szempontjából, Mánuel pedig a megkötött békével össze nem egyeztető agitálása miatt, de ezt valóságos casus bellinek még nem lehetett tekinteni. A mindenesetre kellemetlen ügynek az lett volna a helyes elintézése, ha István a dologba belekevert magyar főurakat vonta volna felelősségre, aminek eredményekép aztán az egész ügy – ha azt Mánuel nem is hagyta volna aludni, de azért ez az agitáció az országban talaját vesztvén – egyúttal veszedelmes színezetét is elvesztette volna.

Nagyon valósznű, hogy Mánuel tényleg ilyesféléken törte az eszét, mert az biztos, hogy az 1165-iki hadjárat győzelmes befejezése után halála esetére tényleg kinevezte utódjává Mária leányát, Béla herceg jegyesét, sőt még arra is rávette országa nagyjait, hogy a fiatal párnak mint jövendő római, azaz görög császároknak hűséget esküdjenek. Ezzel kapcsolatban – gondolhatta magában Mánuel – legjobb lesz már most a magyar trón kérdését is tisztába hozni, annak révén aztán kedvenc ideája, amelyért egy percig sem szünt meg munkálkodni és küzködni: Magyarország bekebelezése, vagy ha jobban tetszik, egyesítése a görög császársággal, befejezett ténnyé válik.

Igaz tehát, hogy ez a dolog, amelyet III. István a háború ürügyének tekintett, alapjában véve Mánueltől indult ki, de kézzel fogható és a császár bűnösségét kétségkívül bebizonyító adatok és cselekedetek nem állottak rendelkezésre s így sajnos, de feltétlenül Istvánt terheli az alapjában véve alaptalan békebontás és háborúkezdés ódiuma.

Egyébként a háború valódi okát illetőleg nekem az a véleményem, hogy sem István, sem tanácsosai nem tudtak belenyugodni, hogy az országnak két olyan nagy értékű része, mint a Szerémség és Dalmácia az országtól végleg elszakíttassék és éppen Magyarország legelkeseredettebb ellenségének, a görög császárnak jusson birtokába. Ennek valószínűsége mellett tanúskodik az a körülmény is, hogy a Henrik herceg által közvetített fegyverszünet dacára III. István mégis elrendelte Dalmácia elfoglalását, ami alighanem Velence beleegyezésével történt, mert ennek is érdekében állott, hogy a görög császárság hatalma ne nagyon verjen gyökeret a dalmát tengerparton. A viszony Velence és Magyarország között különben ez időben már azért is felette szívélyessé vált, mert a dogenak, Vitalis Mihálynak fia, Miklós, az arbei gróf, egy a magyar királyi családból való nőt vett feleségül.[1]

Gábrász és Vránász görög vezérek ama elhatározását, hogy eléje mennek a magyar hadnak és az ellen éjjeli rajtaütést hajtanak végre, minden esetre helyeselnünk kell. Hogy ez végeredményben oly rosszul végződött a görögökre nézve, az egyrészt csapatjaik ügyetlenségének, másrészt annak tulajdonítható, hogy a magyarok első meglepetésükből felocsúdván, dícséretes elszántsággal azonnal rávetették magukat az éjjeli menet és eltévedés folytán legalább bizonyos fokig rendetlenségbe jutott s ennek folytán elég sokáig tétovázó ellenségre.

A batajnicai szép sikerért Dénes ispánt kétségkívül igen nagy elismerés illeti meg, de hogy az elesett görögök hulláit mintegy kérkedve egy nagy halomba rakatta össze, ezzel vétkezett a hazájukért hősi halált halt ellenséges vitézek irányában köteles tisztelet ellen és nem csoda, hogy ez retorzióra serkentette a görögök fejedelmét és csapatjait egyaránt, bár az sincs kizárva, hogy ép a halottaknak ez a halma tett oly rendkívül benyomást a szenvedett kudarc megbosszúlására előre rendelt Akszukhoszra és csapatjaira, hogy azok mindenféle ürügy alatt teljesíthetetlenül hagyták a Dunán való átkelésre vonatkozó Konstantinápolyból jövő ismételt parancsokat. Hogy a kunktátoroskodásban volt-e és mennyiben része a szintén jelenlevő Béla hercegnek, annak sehol nyoma nincsen. De mintha a batajnicai események és Akszukhosz lagymatag viselkedése folytán maga Mánuel is kissé megilletődött volna, mert úgy látszik, ennek hatása alatt eszelt ki oly támadási irányt, illetve csapatjainak dúlása és pusztítása számára oly területet, amelyen magyar csapatok vagy egyáltalában nincsenek, vagy csak igen kévés számban lehetnek jelen.

Feltűnő, hogy Mánuelt a szenvedett sérelmek dacára Henrik herceg mégis rábírta a fegyverszünet megkötésére. Ugylátszik, hogy csapatok dolgában pillanatnyilag nem a legjobban állhatott a görög császár s így jobbnak látta a döntő mérkőzésnek jobb időkre való elhalasztását.

Ombód dalmáciai sikere szintén tőrszúrásként hatott az amugy is a végsőkig elkeseredett görög császárra, de egyelőre ezen a dolgon sem tudott változtatni.

Mindent összevéve, az 1166. évi hadjárat végső eredménye tekintetében a mérleget nagyon is a magyarok javára billentette.

[1] Chronicon Altinate, Archivio Storico VIII. 159.