Az 1165-ben megkötött béke sem tartott soká és ezúttal is III. István volt az, aki a háborúskodást megkezdte, mert tudomására jutott, hogy Mánuel azon mesterkedik, hogy a nála levő Béla herceg, a jövendő görög császár, már ezt megelőzőleg és minél előbb a magyar koronát tegye a fejére.

A háború elhatároztatván, a sereg élére, melynek feladatává a Szerémség visszafoglalása tüzetett ki célul, Dénes ispán állíttatott.

A görög vezérek, Gábrász Mihály, a szerémi dux és Vránász Mihály, mihelyt a magyarok közeledéséről értesültek, elhatározták, hogy eléjük mennek s éjjeli rajtaütéssel végeznek velük. De az éjjeli menet közben a görög sereg eltévesztette az utat s csak reggelre bukkant a magyarok táborára. A csapatok egy része rendes szokás szerint készültségi szolgálatot tartott, míg a többi lovak legeltetése céljából a táboron kívül tartózkodtak. Az ellenség késedelmeskedése azonban lehetővé tette, hogy még a kinnlevő lovak is bevonassanak s ekkor Dénes embereit gyorsan lóra pattantva, megelőzte az ellenséget a támadásban. Az összeütközés valahol Batajnica tájékán történt meg anélkül, hogy annak helyét és idejét pontosan megállapítani tudnók. A magyarok villámgyors támadása készületlenül találta a görögöket, akik csapatonként megveretve, rendetlen futással menekültek vezérükkel együtt Zimonyba.

Erre Dénes ispán a győzelem emlékére a csata színhelyén rakásra hordatta a görög halottakat és halmot emeltetett föléjük, Majd a Szerémséget megtisztítva az ellenségtől, pusztítva és zsákmányolva járta be annak dunamenti tartományait.

Mánuelt meglepte és készületlenül találta ez a támadás és így rettenetes haragja dacára csak kisebb sereget küldhetett Akszukhosz Alexiosz vezérlete alatt, akit Béla herceg is elkísért a Duna mentére. Ez a sereg hol itt, hol ott fogott bele tüntetőleg a Dunán való átkelésbe, de komoly partváltás egyik helyen sem történt. Akszukhosz ezért Konstantinápolyból kérdőre vonatván, azt felelte, hogy nem meri seregét a biztos mészárszékre vinni. Tétlenségéért Mánuel azzal büntette meg Akszukhoszt, hogy baráttá nyiratta s aztán klastromba záratta.[1]

Bizonyára ez a kunktátoroskodás bírta rá Mánuelt, hogy egy másik, amannál nagyobb sereget a Feket tenger mellől indítson útnak Erdély felé. E sereg egy része Vatatzész Leo parancsnoksága alatt a Törcsvári, a másik rész pedig Dukász János alatt a Borgói szoroson át tört be Erdélybe. Mindkét seregcsoport túlnyomó többségben oláhokból alakult, akik mind nagyobb számban kezdték az Alduna mentét az Olt és Fekete tenger között ellepni. Mindkét seregoszlop váratlanul s így ellenállás nélkül jutott be Erdélybe, ahol rettenetes dúlás, rablás és fosztogatás elvégzése után egy általuk a hadjárat emlékére emelt, Mánuelt dícsérő, fennhéjázó felirattal ellátott érckereszt hátrahagyásával,[2] tömérdek zsákmánnyal és fogollyal megrakodva takarodtak ismét ki ugyanazokon az utakon, amerre jöttek.

Végre Mánuel is felkészült seregével, de csak Szófiáig jutott, ahova Jasomirgott Henrik osztrák herceg elébe jött, hogy a hadviselő felek között fegyverszünetet közvetítsen, ami sikerült is neki. Ez alkalommal arra is rábírta Henrik herceg III. Istvánt, hogy orosz jegyesével szakítson és helyette az ő leányát, Ágnest vegye feleségül.

A fegyverszünet dacára még ugyanazon évben a dalmaták hívására egy magyar had Ombód (Ompud, Ompudinus, Ambodinus) nádorispán vezetése alatt Dalmáciába tört be. A magyar királyok által annyi kiváltsággal felruházott dalmaták ugyanis már alig várták, hogy a görög fennhatóságot lerázzák a nyakukról s ezért Lombard Péter spalatoi érsek személyesen eljött Magyarországba, hogy III. Istvánt a felszabadító hadjáratra rábírja.[3] Ombód kisebb városok elfoglalása után Spalato elé vonult és Khaluphész Nikeforoszt, a görög helytartót, ép akkor sikerült elfognia, amikor az Spalatoból kijött.[4] Ezt az alkalmat a Velence által szintén erősen sanyargatott Zára is felhasználta, hogy Mauroceno Dominigo podesztát elkergetvén, magyar védőrséget hívjon falai közé. Vitalis Mihály doge ugyan nemsokára 30 gályával jelent meg a kikötőben és ostrom alá fogta a várost, de miután annak védőrsége és lakossága szívós ellenállást fejtett ki és derekasan tartotta magát, minden eredmény nélkül újból vissza kellett vonulnia.[5] Ellenben Sebenico és Trau továbbra is görög uralom alatt maradtak. Midőn a következő évben a magyar-görög háború újból kitört, a velencei doge ismét megjelent Zára előtt az előbbinél még nagyobb erővel és ekkor urává is lett a renitens városnak.[6]

[1] Kinnamosz id. m. 150. – Niketasz Choniat. 87.

[2] Ennek a feliratnak latin szövege következőleg hangzott:

Pannonicae quondam numerosa hic germina stirpis
Mars et dura manus sustulit Ausonium:
Imperium Manuel Romae cum divus habebat,
Commenum augustae gloria prima domus.

Magyarul: Itt tette egykoron tönkre a Pannonia nemzet számos törzsét Mars és az ausoniak erős keze, amidőn a fönséges Komnenosz ház dicsőségére az isteni Mánuel volt a római császár.

[3] Farlatus, Illyria sacra, III. 186.

[4] Kinnamosz 682. – Tamás Archidiaconus, III. 560.

[5] Dandulus (Muratorinál), XII. 292. – Farlatus id. m. V. 29. – Bonfinius, Rerum Hung., Dec. X. Lib. VI.

[6] Dandulus id. m. XII. 292. – Farlatus, id. m. V. 59.