Az 1165. évi háborút a magyarok kezdeményezték, még pedig teljes joggal, mert a görög császár a megelőző békekötés egyetlen pontját se tartotta be. Ha mindennek dacára Mánuel vádolta hitszegéssel III. Istvánt, azt mi csak keresett ürügynek minősíthetjük.

A IV. István által görög segítséggel jogellenesen megszállva tartott Szerémség az anyaországra nézve mint annak délfelé nyíló kapuja, igen nagy fontosságú volt s így teljesen indokoltnak mondhatjuk, hogy III. István annak megtisztítása érdekében oda hadat irányított. Ez a had azonban nem valami erős lehetett és mindenekfelett kitűnik annak a várvívásban való gyakorlatlansága, mert hogy végre mégis ura lett Zimony várának, azt majdnem kizárólag IV. István halálának köszönhette.

Hogy a hevenyében és rögtönözve megtervezett magyar hadjárat sem anyag, sem technikai felkészültség, sem vezetés tekintetében még csak meg sem közelíthette a görögöknek e téren nagy haditapasztalatokkal rendelkező hajóhadát, azt természetesnek kell tartanunk, de ki kell emelnünk, hogy a magyar hajóhad, dacára annak, hogy teljesen tudatában volt nagyfokú inferioritásának, haláltmegvető férfias bátorsággal rontott rá ellenfelére.

A magyarok lovagiasságát és fenkölt gondolkozásmódját dícséri, hogy még az ellenség pártján álló, krónikák és feljegyzések sem tesznek aról említést, hogy Zimonynak bevétele után abban garázdálkodtak és kegyetlenkedtek volna. Csak IV. István holttestén tölték ki az akkori idők durva szokásaihoz mérten elég embertelen módon bosszújukat. Igaz, hogy István igen sokat vétkezett hazájával és nemzetével szemben, annak mérhetetlen erkölcsi és anyagi károkat okozva, de halottal szemben minden durva viselkedésnek megszűnik a jogosultsága.

Zimony eleste után nagy hibát követtek el a magyarok, hogy április 10-től június végéig úgyszólván tétlenül vesztegeltek a Duna-Száva mentén. Feltéve, hogy elég nagy volt az erejük, nagyon üdvös s célszerű lett volna nyomban tovább előnyomulni Mánuelnek még csak szervezkedőfélben lévő serege felé, mely esetben a görög császár, eddigi szokása és magatartása után következtetve, biztosan békealkudozásokra fogta volna a dolgot, amelyek a magyarokra alighanem igen kedvező eredménnyel végződtek volna. Ehelyett a magyar sereg a Duna-Száva mentén elernyedt, eltespedt, sőt majdnem mondhatni teljesen elaludt, mert csak így történhetett meg, hogy Mánuel csele és meglepő belgrádi átkelése oly mesésen sikerült.

Egyébként Mánuelnek mint katonának a viselkedése ebben a háborúban valóban sok tekintetben elismerésre, sőt lankadatlan tevékenysége és haláltmegvető bátorsága határozottan dícséretre méltó. Már a háborúnak külpolitikai előkészítése, amellyel Magyarországot teljesen elszigetelni, sőt ha lehet, végkép bekeríteni akarta, valóban nagyszerűnek mondható. Hogy ez távolról sem sikerült úgy, ahogy ő akarta, az nem rajta múlt s ennek a magyarok csak örülhettek.

Katonai készületei szintén nagyarányúak voltak; látszott, hogy az egyszer döntő sikert akart kivívni. Szép többek között az az elhatározása is, amidőn alparancsnokainak véleményével szembeszállva, nemcsak hogy fel nem akar hagyni Zimony ostromával, hanem bátran, férfiasan eléje akar menni a hírek szerint a vár felmentésére hatalmas sereggel közeledő magyar vezéreknek, hogy azokkal nyilt csatában megmérkőzzék. E sokoldalú fáradozásainak meg is lett az eredménye, de ez sokkalta nagyobb is lehetett volna, ha a harctéren kivívott sikert általános támadásba való átmenet és Magyarországba való erélyes betörés által kellőleg ki is használta volna. Ehhez azonban ő sem eddig, sem ezután sem értett, amiért megint csak a magyarok mondhattak és mondhatnak még most is hálát jó istenüknek.