Miután Mánuel az esküvel is megerősített békefeltételeket nem tartotta be, a Szerémségben görög sereg fedezete alatt visszamaradt IV. István pedig fokozatosan Bácsban is új foglalásokat tett és ott hívein kívül másokat is zászlói alá állni kényszerített, III. István a magyar főurak javaslatára 1165. elején sereget küldött Bácsba, hogy az oda betört ellenséget visszaverje és a Szerémséget újból visszafoglalja. Ez megtörténvén, a magyar had Zimony ostromához fogott, amelyben IV. István csapatjaival együtt meghúzta magát.

Mánuel rögtön óvást emelt a magyarok hadbaszállása ellen és fenyegető levelében hitszegéssel vádolta III. Istvánt; ő tette ezt, aki a békefeltételek egyikét sem tartotta meg és aki oly rútul becsapta a magyarokat, de ezek most már rá se hederítettek, hanem folytatták az ostromot. Erre Mánuel iszonyú haragra gyulladt és mind külpolitikai, mind katonai téren óriási erőfeszítéseket tett, hogy Magyarországot végkép leigázza. Mindenekelőtt szövetséget kötött a velenceiekkel, akik 100 gályát ígértek neki; bevádolta a magyarok királyát és segítséget kért ellene az akkori kievi nagyfejedelemtől Izjaszlav öccsétől, Rasztiszlavtól, sőt a halicsi Vladimirkovics Jaroszlavot, III. István jövendő apósát is felingerelte és felbőszítette ellene, úgy, hogy a kilátásba vett házasságból semmi se lett; közreműködésre szólította fel Barbarossa Frigyest és Henrik osztrák herceget is, de ezek továbbra is semlegesek maradtak.[1] Közben seregét is gyarapította Mánuel besenyő, szerb és török hűbéres és zsoldos csapatokkal és hogy addig, amíg ő teljesen felkészül, Zimony körül baj ne történjen, Gábrász Mihály és Brüenniosz József alatt válogatott csapatokat küldött IV. István segítségére.

Eközben a magyarok keményen ostromolták Zimonyt, melynek védőrségét a Dunán uralkodó görög hajóhad igen előnyösen támogatta azáltal, hogy a sebesülteket a túlpartra vivén, azok helyébe mindig új csapatokat hozott, a szükséges élelmi és egyéb készleteket bő kiméretben szállította stb. Ennek ellensúlyozására a magyarok is szereltek fel hajókat, sőt azokkal vitézül neki is mentek a görög hajóhadnak, de miután azok túlszélesek és nehézkesek voltak, a tökéletesebb technikai felkészültséggel bíró és ügyesebben is vezetett görög hajókkal szemben csakhamar hátrányos helyzetbe kerültek s így azok egyrésze csakhamar kénytelen volt a görögök dárdazápora közt a túlsó partra visszavonulni, miközben az egyik hajó katonástól az ellenség kezébe került s az által felgyújtatván, a lángok martaléka lett.

A szárazföldi ostrom sem mutatott fel valami túlnagy eredményeket, amidőn egyszerre kedvező fordulat állott be. Olyas valami történt ugyanis, ami mindennél jobban siettette a vár feladását. IV. István ugyanis 1165. április 10-én hirtelenül meghalt; állítólag valami Tamás nevű híres méregkeverő embere végzett vele olyanformán, hogy érvágásból származó sebeibe mérget kevert.[2] IV. István halálával az őrség bizalmát vesztve, szabad elvonulás feltétele mellett feladta a várat.[3] A magyarok tisztességesen be is tartották a feltételt, csak IV. István holttetemén állottak bosszút, mert azt a vár kapuja elé dobták, ott hagyták rothadni és csak akkor temették el, amikor már tovább nem lehetett otthagyni.

IV. István halála és Zimonnyal az egész Szerémségnek magyar kézrekerülése rendkívül felbőszítette Mánuelt és mihelyt hadserege Szófiában összegyűlt, június végén megindult vele a Dunához.

A magyarok számítva Mánuel eljövetelére, a Duna-Száva mentét élénken megfigyelték. De a ravasz császár mégis kijátszotta őket. Előkészületeket tett, mintha Haramvárnál akarna a Dunán átkelni és amikor látta, hogy a magyar sereg e tájon gyülekezik, hirtelen oldalmozdulattal Belgrádnak vett irányt és mindjárt másnap, alig hogy megvirradt, Zimonynál át is kelt a Száván. Ő maga ült az első csónakba és el is kergette a túlsó parton lévő magyar figyelőket, akik Zimonyba húzódtak vissza. Itt a várvédők parancsnoka Gergely ispán volt, aki nem tette meg azt a szívességet, hogy – amint azt Mánuel császár gondolta – a görögök megjelenésére vagy legkésőbb első támadására megadja magát, hanem szívósan védte a várat, amelyet egyrészt a Duna, másrészt széles és mély árkok védtek.

„A magyarok – írja Pauler az egykorú feljegyzések nyomán –[4] nyilzáporral fogadták a görögöket, amelybe elkeseredett, káromkodó, csúfolódó szavak vegyültek. Sőt egy nő is megjelent a falon, hamut hintett a görögökre, azután megfordult, felemelte ruháját, énekelve, mormogva mintegy boszorkányságot művelve, vagy szilaj, de szemérmetlen pajkosságból oly valamit mutatott a görög seregnek, amit különben a szemérem nem enged megmutatni. Két napig folyt az ide-oda lövöldözés, a támadás, és Mánuel maga, hogy buzdítsa katonáit, a várig nyargalt, s annak középső kapujába ütötte lándzsáját; de végre is belátta, hogy rendes ostrom nélkül nem boldogulhat. Maga körüllovagolta a várost, megvizsgálta az árkokat, elrendelte, hogy kővel, földdel, szeméttel, amint lehet töltsék be; négy faltörő gép pedig elkezdte döngetni a falakat és talentomnyi (félmázsás) köveket hajigált a várra. A magyarok vitézül ellenálltak, bár nem voltak oly ügyesek, mint a görögök; egy nagy szikla, melyet emeltyün, kötélen egyik fatornyukba hoztak, hogy az ellenségre hajítsák, súlyával összetörte a faalkotmányt és őrségét.“ De még szomorúbb ennek az elbeszélésnek a folytatása, amely arról szól, hogy „árulók a várból, nyilra tűzött cédulékon éjjelenként értesítették Mánuelt a magyarok erejéről, terveiről és buzdíták a görögöket.“

E nagy munkálkodás közepette érkezett a hír, hogy III. István király nagy sereggel közeledik a vár felmentésére. Mánuel tanácsadói az ostrom abbanhagyása mellett foglaltak állást, de a császár úgy döntött, hogy a sereg egy kisebb részével tovább folytatja az ostromot, míg ő maga a főerővel eléje megy a seregnek és megütközik vele. Csakhamar azonban a görögök örömére és a magyarok bánatára kiderült, hogy sem III. István, sem felmentő sereg nem közeledik s így Mánuel kettőzött erővel folytatta tovább az ostromot. Gergely ispán még egy ideig bírta, de aztán védőrsége végkép kimerülvén, 1165. július vége felé alkudozásokba bocsájtkozott; azt üzente, hogy valamennyien megadják magukat, ha szabadon elvonulhatnak, de Mánuel feltétlen megadást kívánt olyformán, hogy a vár őrsége az összes parancsnokokkal együtt hajadonfővel, mezitláb és kötéllel nyakukon jelenjenek meg előtte. Ez alkudozások közben a görögök a már omladozó falakat létrákkal mászták meg és a várat rohammal bevették. Erre nagy mészárlás és rablás, fosztogatás támadt; még azokat sem kímélték, akik önként megadták magukat. Csak kevés magyar maradt életben és Gergelynek több alvezérével úgy kellett a hatalmas császár előtt megjelenni, amint előbb kikötötte volt. Mánuel rájuk sem akart nézni, de azután az ostromnál szintén jelen volt Béla herceg közbenjárására megkegyelmezett életüknek és csupán fogságra vetette őket.

Zimony eleste nagy csapás volt a magyarokra nézve és III. István, nem lévén módjában, hogy a kellő nagyságú sereggel a császár elé vonuljon, békealkudozásokat kezdett, a Szerémséget Zimonnyal együtt és Dalmáciát ajánlván fel a béke árául. Mánuel eleinte felfortyant, nem minden ok nélkül azt mondván, hogy amit István király felajánl, az már úgyis az övé és azt meg is fogja tudni védeni, de végre mégis más húrokat ütött meg, mondván: „lássátok, hogy én nem vagyok ellensége a békének; ti is keresztények vagytok; esküdjtek tehát meg arra, amit ígértetek!“ és ily alapon a béke 1165 augusztus havában meg is köttetett.[5]

De Mánuel most már nem nagyon bízott a magyarokban s ezért amikor hazament, nagybátyját, Angelosz Konstantint és Tripszükhosz Vazult visszahagyta Zimonyban. Ezek kijavították, újra felépítették a megrongált falakat, tornyokat, megerősítették Belgrádot is, Nist és Branicsevot (Barancsot) pedig fallal vették körül.

Mánuel hazaérkezte után ismét nagy diadalmenetet rendeztetett Konstantinápolyban.

[1] Kinnamosz id. m. 236.

[2] Niketász Choniatész id. m. IV. I. 167. – Kinnamosz id. m. 240. – Mügeln id. m. 79. 80.

[3] Kinnamosz és Niketasz Choniatész id. m. – Thuróczy II. 68. – Kézai c. 4.

[4] Pauler id. m. I. 398.

[5] Kinnamosz id. m. 248.