Az 1164. évi hadjárat és mellékkörülményei az akkori viszonyok és erkölcsök oly nagyfokú züllését tárják elénk, hogy szinte elborzadunk, amikor Mánuelnek a jóhiszemű ellenfél becsapására irányuló körmönfont tárgyalásairól, az esküvel fogadott békefeltételek azonnali megszegéséről és egyéb ehhez hasonló machinációiról értesülünk. Nem kevésbé meglepő ama tény is, hogy a nagy Barbarossa Frigyes jóindulata, pártfogása is odahajlik, ahonnan több csengő ezüstre nyilik több kilátás. Ha az emberszeretet, a jog és igazság legtisztább elvét hirdető két nagy keresztény egyháznak, a rómainak és konstantinápolyinak legfőbb őrei és patrónusai így fogták fel az igazi keresztényi elvek gyakorlati alkalmazását, vajjon mit lehetett várni, mit lehetett remélni a pogányság vad és barbár szokásait még csak alig levetett többi uralkodóktól, állami és egyházi funkcionáriusoktól és egyéb közönséges halandóktól? Ily körülmények között, bár nem megbocsátani, de könnyebben fel tudjuk fogni még IV. Istvánnak minden emberi, rokoni és hazafias érzéstől kivetkőzött konok és javíthatlan magatartását is, amidőn tisztán csak önző célokat szem előtt tartva, nem átallotta azok megvalósítása érdekében nemzete és hazája legádázabb ellenségeinek segítségét igénybe venni. Hogy ilyenformán a csehek ujdonsült királya sem hódolt más nemesebb, a színtiszta igazságon alapuló elveknek, azon nem csodálkozhatunk. Amit tett, ő is csak haszonlesésből tette és missziója végeztével oly gazdag ajándékokkal megterhelten ment vissza hazájába, hogy otthon maradt főbb emberei, akik elinte tőlük telhetőleg ellenezték a magyar király segítségét, most ujjongva fogadták nagy királyukat, mert a fenmaradt feljegyzések szerint paripának, marhának, arany-, ezüstedénynek, amit kapott magyartól, görögtől egyaránt, nem volt se szeri, se száma. A ruhát, mentét, szekérszámra hordták utána.[1]

Tisztán katonai tekintetben ez a háború semmi különösen kiemelendő tünetet sem mutat fel. Görög részen a csalafintaság, az összeütközés elől való kitérés és a szándékolt célnak hazugságokon alapuló alkudozásokkal való elérése, majd az eskü alatt létrejött békefeltételek azonnali tudatos megszegése azok a tünetek, amelyekre nyomatékosan rá kell mutatnunk. A magyar-cseh sereg vezetésénél az erély hiányát, a csehek részén azonfelül a szövetséges országban véghezvitt rablásokat, dúlásokat és fosztogatásokat kell különösen kiemelnünk. És azon felül még valamit. Dacára annak, hogy Mánuel az ellenséges seregek fölényét elismerte s ezért ki is tért a velük való összeütközés elől, annak dacára ügyes és ravasz fondorlatai révén mégis a számításba alig jöhető ajándékoktól eltekintve, mindennemű áldozatok nélkül elérte azt, amire vágyódott. Ellenben Magyarország két igen értékes tartományát vesztette el, Dalmáciát teljesen, a Szerémséget csak ideiglenesen és olyan formában, hogy azt továbbra is IV. István és görög segélyhada tartotta megszállva.

[1] Pauler id. m. I. 394.