Géza halálakor sem kerülhette ki Magyarország a legrettenetesebb polgárháború kitörését. Itt is ép úgy dúlt a harc minden trónváltozáskor, mint mindama államokban, ahol a trónöröklés kérdése a nemzet közakaratából törvényileg szabályozva nem volt. Ilyen törvényt különösen Magyarországon azért volt nehéz megalkotni, mert a nemzet főurainak és a mindenkori királyok erre vonatkozó akarata és intenciója lényegesen különbözött egymástól. A sors úgy akarta, hogy e korbeli királyaink majdnem kivétel nélkül legszebb férfikoruk elején vagy derekán, tehát oly időben haljanak meg, amikor még ha volt is fiutóduk, azok rendszerint még csak gyermekkorukat élték és miután a nemzetnek az ellen igen nagy volt az averziója, hogy fölötte gyermekkirály uralkodjék, a királyok rendszerint hiába fáradoztak azon, hogy kiskorú gyermekük számára a trónt biztosítsák; a főurak bizalma ily esetekben ősi szokás szerint mindig inkább az életben lévő hercegek valamelyike felé hajlott, akik aztán erre a bizalomra támaszkodva, rendszerint haddal támadták meg a meghalt apa után a trónralépő kiskorú gyermeket. A gyermekük biztonsága és boldogsága miatti aggodalom tehát arra késztette királyainkat, hogy a trónra számottartó, illetve e tekintetben számításba jöhető testvéreket vagy egyéb rokonokat vagy eltegyék láb alól, vagy megvakíttatás, esetleg másnemű megcsonkítás által uralkodásra képtelenekké tegyék. Ettől való félelmükben viszont ezek még idejekorán külföldi udvarokhoz való szökés által igyekeztek testi épségüket és életüket megmenteni. És miután a külföldi uralkodók nem önzetlenül, hanem csak a pártfogolttal és országával szemben támasztott igen nagy közbenjárási díj mellett voltak hajlandók a közvetítés szerepét magukra vállalni, ebből az országra nézve rettenetes károk és veszedelmek keletkeztek. Igaz ugyan, hogy ha a pártfogó által követelt bér igen magas volt, akkor a szabadságára és önállóságára féltékeny nemzet a veszély tartamára félig-meddig mégis csak tömörülve, tőle telhetőleg ellene szegült az abból keletkező idegen erőszakosságoknak, sőt rendszerint a trónkövetelőtől is teljesen elfordult, csakhogy akkor már késő volt, mert csak nagy nehezen, hosszantartó és veszteségteljes harcok árán tudta a hatalmas étvágyra gerjedt szomszédokat távoltartani, illetve lerázni nyakáról. Mennyi drága honfivért, mennyi bút és bánatot takaríthatott volna meg a nemzet, ha e kiválan fontos ügyet, a trónöröklés kérdését, egyszersmindenkorra törvény által szabályozta volna!

A trónöröklés kérdéséből kifolyólag ezúttal a nemzetnek nemcsak egyik leghatalmasabb, hanem egyúttal legravaszabb, legfurfangosabb szomszédjával akadt dolga, aki egyik legfontosabb életkérdésének tekintette, hogy Magyarországot feltétlenül hatalma alá hajtsa. A pillanatnyi helyzethez képest hízelgés, megvesztegetés, hitegetés, felváltva a legdurvább erőszakkal voltak azok az eszközök, amelyeket a görögök hatalmas császára fenti céljának elérése érdekében sorompóba állított s ezért szinte csodával határos, hogy Magyarország mégis meg tudta vele szemben őrizni függetlenségét, önállóságát, sőt még területi épségét is.

Hogy István király és a magyar főurak léprementek és Béla herceget átadták Mánuelnek, azon valóban csodálkoznunk kell. Hiszen már eddigi tatteiből is láthatták, hogy a ravasz császár mindig csak rosszban töri a fejét.