Géza 3 fiú – István, Béla, Géza – és ugyanannyi leánygyermeket hagyott hátra. Legidősebb fia atyja halálakor még csak 15 éves lévén, megkoronáztatása után melléje kormányzókul Bánfy Lukács esztergomi érsek és Dénes nádor rendeltettek. A koronázás hírére Mánuel rögtön követeket küldött Magyarországba, hogy a trónt a nála levő István vagy az utóbb szintén hozzámenekült László herceg számára követelje, „mert ez – legalább ő úgy izente – törvény szerint a király testvéreit illeti“. Hogy üzenetének nagyobb súlyt adjon, a görög császár sereg élén Szófiáig nyomult előre. Innen István herceget unokaöccsének, Kontosztefanosz Andronikosznak védelme alatt átküldte Magyarországba, ahol azok Haram várából minden úton, hízelgéssel, ígéretekkel, ajándékokkal igyekeztek híveket szerezni István számára. A magyarok nagyrésze nem örült annak, hogy ismét gyermekkirály lett az ura és parancsolója, de viszont valamennyien gyűlölték István herceget, akiről feltételezték, hogy görög hercegasszony felesége befolyásának engedve, biztosan Mánuel császár kezére fogja átjátszani az országot. A hosszas vitatkozásnak az lett a vége, hogy a főurak többsége hajlandó volt III. Istvánt elejteni s II. Géza testvérei közül László herceget elfogadni királyul, aki egyidejűleg István bátyjának az ország harmadrészét hercegségül adta és őt már előre trónörökösévé fogadta, mire III. István Ausztriába menekült. Innen I. Frigyes német császárhoz fordult segítségért, de ez az olaszországi ügyekkel lévén elfoglalva, nem avatkozott bele a magyarországi viszálykodásokba.

Amikor László megkoronázására került a sor, Lukács érsek ennek ellenszegült és Lászlót szemtől-szembe bitorlónak nevezte. Erre László Mikó bács-kalocsai érsek által koronáztatta meg magát, akit, miután erre az aktusra nem volt felsjogosítva, Lukács egyházi tilalommal sújtott. László azonban csak félévig uralkodott, mert 1163. január 14-én meghalt. Örökébe öccse, mint IV. István lépett, akit Lukács szintén nem akart megkoronázni s így őt is más koronázta meg.

A magyarok többsége azonban nem akarta elfogadni IV. Istvánt s amidőn III. István Pozsonyba jött, a Csák-nemzetség mindjárt fegyvert is ragadt mellette. IV. István Mánuelhez fordult segítségért, aki március derekán már ismét Philippopoliszban volt, ahonnan Kontosztefanosz Eleket, aki már tavaly is Magyarországon volt, előre küldte védence segítségére. Közben azonban Belus bán segítségével már IV. István is sereget gyűjtött és azzal leverte a Csák nemzetséget úgy, hogy nem lévén már szüksége a görög segítségre, Kontosztefanosz Eleket hadával elbocsátotta, mert az még hívei szemében is szálka volt.

Közben megindult III. István Pozsonyból Székesfehérvár felé s útközben hívei folyton szaporodtak, míg az ország veszedelmes ellenségére támaszkodó IV. István hívei ép oly mértékben apadtak. A két István serege 1163. június 19-én ütközött össze Székesfehérvár tájékán és a csata, „amelyben Magyarország sok nemese elhullott“, III. István győzelmével végződött.[1] IV. István a pesti rév felé menekült, de elfogatván, III. István kezébe került, aki őt Lukács érsek tanácsára azon feltétel alatt, hogy soha többé vissza nem jön az országba, szabadon bocsájtá.

IV. István azzal hálálta meg ezt a nagylelkűséget, hogy Mánuelhez Szófiába menvén, azzal együtt megindult Magyarország felé. Belgrádba érve, éles szeme hamarosan észrevette, hogy IV. Istvánt semmi szín alatt sem erőszakolhatja rá a magyarokra, ami különben meglehetősen hidegen hagyta, mert hiszen neki nem az volt főcélja, hogy Istvánt visszahelyezze, hanem hogy a maga befolyását érvényesítse Magyarországban. Azért jó nagyot kanyarítva a dolgon, azt üzente követek útján a magyaroknak, hogy hajlandó egyetlen gyermekét, a 10 éves Máriát III. István öccséhez, a 12–13 éves Bélához férjhez adni, akit, ha fiutóda nem születne, utódjává szándékozik megtenni. Hogy szavának még nagyobb hitelt adjon, seregének nyomban parancsot adott a visszavonulásra és csak egyik megbízottját küldte újból a Száván át a tárgyalások folytatása végett. A magyar vezető köröknek tetszett az indítvány, át is adták Bélát nagybátyjának, Mánuelnek és beleegyeztek abba, hogy a gyermek örökségképen Horvátországot és a dalmát tengerpartot kapja.

[1] Bécsi Képes Krónika 73.