Amidőn II. Roger, Szicilia királya 1154. február havában meghalt, utóda, I. Vilmos, még szilajabban hozzálátott a görög császárral való háborúskodáshoz. Ezt az alkalmat a magyarok is ki akarták használni, hogy bosszút álljanak Mánuelen az 1152. évi szerémségi rablásokért és fosztogatásokért. Azonban a görög császár idejekorán neszét vette a dolognak, ő is hadat gyűjtött s így a két sereg majdnem egyidőben érkezett a Dunához, de miután hajóik nem voltak, egyikük sem kelhetett át a folyón. Végre Mánuel rögtönzött átkelési eszközök összeállításához fogott, de mindjárt kész volt békét kötni, amint a magyarok erre hajlandóaknak mutatkoztak. A megegyezés létre is jött, amelynek értelmében a császár a két évvel azelőtt elhurcolt foglyok közül 10.000-et váltságdíj mellett, a többieket pedig ingyen adta vissza.[1]

Visszavonulás közben Mánuel hirtelen egyet gondolt és hogy ne kelljen seregét minden eredmény és fegyvertény nélkül feloszlatni, Szófiából hirtelen a szerbeknek fordult, akiket most végleg arra kényszerített, hogy a magyar szövetségtől elállva, tisztán csak neki hódoljanak.[2]

[1] Kinnamosz id. m. III. 120. – Niketasz id. m. 131.

[2] Niketasz id. m. III. 132.