Ahhoz nem férhet kétség, hogy Géza király és Belus nádor az 1150. évi Tara menti kudarcért minél előbb bosszút akartak állani, ennek azonban Geroh reichersbergi prépost tudósítása szerint a magyar püspökök útját állották. Géza ugyanis kikérvén tanácsukat, azok nyiltan megmondták a királynak, hogy nincs igaza, mert szerintük a magyarok kezdték meg az egyenetlenkedést és ők szegték meg a békességet és ha ennek dacára mégis megkezdi a háborút, nem fog győzni. E szavak oly mély benyomást tettek Géza királyra, hogy az nyomban felhagyott minden háborús szándékkal Mánuel ellen.[1] A papoknak ez a túlságos, indokolatlan beavatkozása a külpolitikai és katonai dolgokba lett volna tehát az oka, hogy ezúttal nem az történt, aminek a józan ész és a király és első tanácsosának feltétlenül helyes érzése szerint okvetlenül meg kellett volna történnie. Hogy a püspöki kar ép ezt a háborút ellenezte, az oroszországi hadjáratnak pedig, amelynek az ország szempontjából semmi értelme sem volt, szabad folyást engedett, annak bizonyára meg volt a maga különös oka. Én a bizanci papságnak és a görög császárnak, mint a bizanci egyház fejének, kezét látom a dologban, mert ahhoz nem férhet kétség, hogy Mánuel császár elődeihez hasonlóan a különféle intrikáknak, uszításoknak, összeveszítéseknek, szóval a külpolitikai kártyakeverésnek igen nagy mestere volt. Neki nem annyira a szerbek segítése miatt, hanem fentebb említett nagyratörő tervéből kifolyólag fájt a foga a magyarokra, akiket szintén a maga hatalma alá akart hajtani.[2] S így nagyon valószínű, hogy a ravasz ember minden megengedett és meg nem engedett eszközt felhasznált arra, hogy a magyar király helyzetét megnehezítse. Ez eszközök egyike volt a magyar püspöki kar befolyásolása is. Hogy ezt a püspöki kart, a királynak adott helytelen és indokolatlan tanácsáért, akár vallási meggyőződésből, akár más körülmények és befolyások hatása alatt tette azt, méltán éri az utókor gáncsa és kedvezőtlen ítélete, ahoz nem férhet kétség.

Hogy a magyar klérus ép ebben az ügyben annyira latolgatta, hogy mi az igazságos és helyes és mi a nem egészen jogos cselekedet, az még feltűnőbbé válik, ha meggondoljuk, hogy ebben a korban még a pápák is vallási, de kivált politikai és magánügyeik elintézésénél a tiszta lelkiismerettel össze nem egyeztethető oly dolgokat műveltek és céljaik elérése érdekében olyan eszközökhöz nyúltak,[3] amelyek még távolról sem ütötték meg a helyes, jogos és igazságos cselekedetek mértékét. Nem ártott volna tehát ebben a nem is vallásos, hanem tulajdonképen a papság igazi hatáskörén kívül álló háborús kérdésben, ha ugyan egyáltalában szükség volt rá, még a rendesnél is valamivel jobban bekötni az igazság istenasszonyának akár mind a két szemét is. Ezzel a különben igen tiszteletreméltó matrónával egyébként a nemzetek és népek külpolitikai ügyeinek mindenkori hivatásos intézői amióta a világ fennáll, rendszerint igen furcsán szoktak elbánni, mert vagy sarokba állítják, vagy esetleg teljesen sutba is dobják. Ezek az urak ugyanis valamennyien Bismarck elvi álláspontján állottak és állanak még ma is, aki külügyi dolgokban azt vallotta és ebből kifolyólag egy alkalommal azt a klasszikus kijelentést tette, hogy: „Macht geht vor Recht“, ami magyarul annyit jelent, hogy a hatalmat illeti meg az elsőség az igazsággal szemben. Különös szükség volt az igazság istennőjének jóakaró elnézésére a magyar külpolitikát intéző faktorokkal szemben ebben a II. Géza korabeli valóban nehéz és súlyosan válságos időben, amidőn az ország fennállásának, létének vagy nem létének kérdése újból aktuálissá kezdett válni.

Hogy a görög császár el volt határozva Magyarország függetlenségének és önállóságának eltörlésére, azt már fentebb említettük. Egy gondolaton volt vele e tekintetben a németek új császárja, az utókor által Barbarossá-nak (rőtszakállúnak) nevezett I. Frigyes (1152–1190), akinek III. Konrád még halálos ágyán is a görög szövetséget lelkére kötötte és akit Mánuelhez hasonlóan szintén világuralmi eszmék hevítettek és aki e célból szemeit elsősorban szintén arra a Magyarországra vetette, amelynek páratlan szépségéről a keresztes zarándokok oly mesés dolgokat regéltek. Magyarországnak haddal való megtámadásának szándékát Frigyes mindjárt trónfoglalása alkalmával közölte a birodalmi hercegekkel, de ezek talán még mindig a lajthamelléki csata borzalmainak hatása alatt, nem járultak hozzá a fiatal harcias uralkodó eme tervéhez.[4] De ami késik, az nem múlik, gondolta magában Frigyes és jobb időkre halasztotta eme szándéka kivitelét. Eszerint most már egyszerre kétoldalról kacsingattak sanda szemek Magyarország felette kívánatos területe felé. Hazánk akkori külpolitikai konstallációját igen találóan jellemzi Marczali (id. m. II. 289.) a következő szavakkal: „Eddig hazánknak vagy nyugat, vagy kelet felé kellett küzdenie léteért. A XII. század közepe táján oly szerencsétlenné válik helyzete, hogy mindkét császárság, legkiválóbb és legharciasabb uralkodóinak vezetése alatt, egy értelemmel ellene fordul. Mert az ügyes Mánuel nemcsak a vele egy valláson levő oroszokkal, halicsiakkal állott összeköttetésben, hanem a germán-római császárral is jó barátságot tartott, sőt politikai érdekből még attól sem látszott idegenkedni, hogy a schismát[5] megszűntesse és a pápai hatalmat elismerje.“ Ime a magyar papságtól merő ellentétben, így gondolkozott a bizánci papság feje, ily ruganyos és tág volt a lelkiismerete, ha politikai célok megvalósításáról volt szó.

E görög-német koalició révén keletkezett veszedelmes elszigeteltségében természetesen a magyar kormányzat is szövetséges társak után nézett s e tekintetben elsősorban bizanc legveszedelmesebb ellenfele, Roger, Szicilia, Apulia és Capua királya jöhetett számításba, akivel Géza király 1153-ban lépett követ útján érintkezésbe. Ez a szövetség maga után vonta a Rogerrel családi összeköttetésben álló Franciaország rokonszenvét, ami viszont a német császárral szemben jelentett elég tekintélyes ütőkártyát. A görög birodalommal szemben Szerbia játszott nagy szerepet, de ezt a kérdést, mint már többször volt alkalmunk látni, nem valami szerencsés kézzel kezelte a magyar kormányzat. Egy másik alkalom is kínálkozott Mánuel hatalmának esetleges aláásására. A görög császár ugyanis egyik rokonát, Komnenosz Andronikoszt, unokaöccsét bízta volt meg a macedóniai Kastoria, Barancs és Nis kormányzatával. Ez az Andronikosz levelet írt Gézának, amelyben Barancsot és Nist felajánlotta neki arra az esetre, ha viszont őt Mánuel ellenében a görög trónra segíti. Ha az ilyesféle kapcsolat nem is volt valami túlságosan szépnek és fairnak mondható, de viszont Mánuel sem idegenkedett attól, hogy a magyar trónkövetelőket használja fel a Magyarországgal szemben táplált aspirációinak szekértolói gyanánt.

Igy kissé jobban megvilágítva az akkori külpolitikai horizontot, sok mindenfélét meg fogunk érteni, ami különben sötét homályban maradna előttünk.

Most pedig térjünk át a katonai műveletek méltatására.

A háborúskodás kezdetének időszakát Mánuel kétségkívül ügyesen választotta meg. Ép akkor tört rá Magyarországra, amikor annak hadserege királyával együtt messze távol volt az országból. Nem csoda tehát, hogy betörése sikerült. De most a hatalmas császár elkápráztatva a felette könnyen szerzett sok zsákmány és hadifogoly által, szem elől téveszti a nagy célt, nem hatol tovább az ellenséges ország belsejébe, holott tudhatta, hogy ilyenformán, csupán csak határmenti dúlások és fosztogatások révén aligha lehet egy egész országot meghódítani és járom alá hajtani. Még jobban kiviláglik Mánuelnek ez a nagy célokat szem elől tévesztő individualitása abból a körülményből is, hogy amidőn a magyar hadsereg beérkezte után alkalma lett volna azzal a végső leszámolást megejteni, szinte kapva kap az alkalmon és örül neki, hogy ellenfele fegyverszünetet ajánl neki. Ha csak az kellett, hogy karddal kezében maga nyisson, maga törjön utat az ellenség sorain át, akkor Mánuel elhatározóképesség, merészség, bátorság dolgában bárkivel felvehette a versenyt, de mihelyt nagy elhatározásokról, nagy célok és dolgok tervezéséről és következetes végrehajtásáról volt szó, akkor Mánuel, mint későbbi műveleteiből egészen világosan kitűnik, még a közepesség mértékét sem igen haladta túl. Ellenben a diadalünnepek rendezéséhez úgylátszik nagyon is értett a felette hiú, beképzelt bazileüsz. Borics pedig csak addig volt nagy legény, amíg védtelen lakossággal állott szemben, de mihelyt Belus nádorispán megjelent a küzdőtéren, fáklyafénnyel megvilágított őrült futással tette katonai működését halhatatlanná.

A zimonyi magyar őrség eleinte derekasan megállotta helyét, de aztán megadásra való hajlandóságáért annál csúfosabb megalázással kellett lakolnia.

[1] Gerohus Reicherspergensis, Balusiusnál Miscellanea, Lib. V. 118. – Pauler id. m. I. 361. és 473. jegyzet.

[2] Kinnamosz mondja Mánuelről id. m. Lib. V. 97. oldalán: „Hungariam in medio occidentalium nationum positam, sibi comparare totis viribus satagebat“.

[3] Lásd a sok pápa és ellenpápa hosszantartó, elkeseredett egyházi és világi harcát egymással és a világi uralkodókkal szemben.

[4] Egészen világosan kitűnik Frigyes terve és ennek visszautasítása Freisingi Ottó, De rebus gestis Friderici Lib. II. c. 6. következő szavaiból: „Ibi etiam princeps… Ungaris bellum indicere, ipsosque ad monarchiae apicem reducere volebat. Sed cum assensum super hoc principum guibusdam de causis latentibus habere non posset, ad effectum tunc perducere ea quae mente volvebat, non valens, ad opportuniora tempora distulit“.

[5] Schisma, egyházszakadás alatt különösen a katholikus egyház körében beállott szakadást értjük. Szorosan szkizmatikusoknak, szakadároknak, ellentétben az eretnekekkel, azokat a felekezeteket nevezik, melyek a katholikus hitelveket megtartották, de a pápa fennhatóságát el nem ismerik és az egyháztól elváltak: ilyen a görögkeleti egyház. De azokat is szkizmatikusoknak nevezik, akik a törvényes pápákkal szemben választott ellenpápkhoz csatlakoztak.