1152-ben Mánuel már nem a bár meghódolt, de még mindig mozgolódó és a magyarokkal továbbra is szövetséges viszonyban maradt szerbek, hanem azok pártfogói a magyarok ellen vezetett hadat. Tette ezt Vladimirkó halicsi fejedelem érdekében, aki rokona – Vladimirkó testvére, t. i. egyik nagybátyjának neje volt – és egyben szövetségese is volt. Támadását megelőzőleg a lovagok szokását utánozva, levelet írt Gézának, amelyben tudatta jövetelét. Magával vitte a sorsába beletörődni nem tudó Boricsot is, aki a második keresztes had átvonulása óta nála tartózkodott, s aki ktünő eszköznek bizonyult Mánuelnek arra, hogy a magyar ügyekbe beavatkozzék.

Boricsot egy megfelelő had élén a Morava beömlése tájékán a Dunán át a Temes környékének elpusztítására rendelvén, ő maga a sereg zömével Belgrád felé tartott. Ideérve, még nem találta ott a Konstantinápolyból elindult hajókat s így a sereg, hogy időt ne veszítsen, csolnakokon, tutajokon, a lovakat úsztatva, kelt át a Száván a Szerémségbe és ostrom alá fogta Zimonyt. De ez elég erős lévén, sikerrel tartotta magát s így Mánuel az ostrom további vezetését Vatatzész Tivadar sógorára bízva, ő maga serege zömével az egész Szerémséget bekalandozta és eközben oly sok zsákmányt és annyi foglyot ejtett, hogy azok száma még a sereg létszámát is meghaladta. Miután Géza király akkoriban, mint tudjuk, Halicsban járt, nem volt senki, aki Mánuelt feltartóztatta volna. Amikor már kitombolta magát, újból visszatért Zimony alá, amelynek őrsége, miután felmentést az idegen országban hadakozó királytól úgy sem remélhetett, kegyelemre megadta magát,[1] mire a császár Zimonyt katonáinak szabad prédául engedte át.

Ezek után a császár ép vissza akart térni, amidőn megtudta, hogy Géza király a diadalmas halicsi hadjáratból, amelynek folyamán Vladimirkó meghódolt neki, visszaérkezett és már is közeledik hadával Zimony felé. Erre a császár podgyászát, a zsákmányt, a foglyokat és serege egyrészét a Száva túlsó partjára küldte vissza, nehogy azok harc esetén akadályul szolgáljanak, maga pedig serege javával csatára készen a Szerémségben maradt. Úgy mondják, hogy még hajóit is a tulsó parton hagyta, nem engedve katonáinak más választást, mint a győzelmet, vagy a halált.

Géza király és Belus nádorispán az Oroszországból visszatért sereggel nyomban a bajbajutott déli vidék felszabadítására siettek és pedig Belus egy kisebb seregrésszel a Temes felé, Géza hadainak zömével Zimony irányában. Amint Borics neszét vette Belus közeledésének, tömérdek zsákmányával együtt nyomban, de már Belus előcsapatai által űzve, visszatért a Duna déli partjára és Branicsevo alatt húzta meg magát. Éjjeli partváltásának megkönnyítése céljából Mánuel katonái fáklyákkal világították meg a Duna tükrét. De Belus is hamar átkelt a folyamon és a Branicsevoba szorult Boricsot ostrom alá fogta.

Ezt megtudva, Mánuelnek elment a kedve attól, hogy a Zimony felé közeledő Gézával döntő csatába bocsátkozzék, hanem inkább Branicsevo felmentésére sietett, ami sikerült is neki, mert Belus hada sokkal kisebb volt, semhogy az egész görög sereggel felvehette volna a harcot.

Közben Géza király a sereg zömével szintén elérte a Dunát és ott Kevevára és Haramvár tájékán táborba szállt. Itt aztán a Duna által elválasztott két ellenséges sereg egyideig farkasszemet nézett egymással és Mánuel állítólag már készült is az általa elhatározott döntő támadásra, de mivel időközben Géza király békét, illetve inkább fegyverszünetet ajánlott neki, ő azt készséggel elfogadta. Erre mindkét sereg visszatért országa belsejébe.

Konstantinápolyban Mánuel régi római módra diadalmenetet tartott, amelyhez, hogy az minél tündöklőbb legyen, a fogoly magyarokat és szerbeket pompásabb ruhába öltöztette, mint aminő őket rangjuknál fogva megillette volna, a csapatokat pedig nem egy tömegben, hanem külön csoportokban nem is egyszerre, hanem közbeiktatott időközökkel mutogatta a bizanci bámész sokaságnak, hogy az annál többnek lássa s annál magasabbra taksálja a császár által kivívott fényes győzelmet.[2]

[1] Ez az akkori szokás szerint a legnagyobb megalázás jele gyanánt úgy történt, hogy a várból kivonuló őrség hajadonfővel és az emberek nyaka köré hurkolt kötéllel jelent meg a császár előtt, aki ennek fejében megtiltotta, hogy bárkit is megöljenek közülök.

[2] Kinnamosz, III. 10. – Niketasz, Manuel II. 123. – Mügeln krónikája.