Most már kétségtelenné vált, hogy Mánuel császár és Vladimirkó hadműveletei között nexust kell keresni. Hogy ki a veszedelmesebb ellenfél s hogy ennek megfelelőleg ki ellen kell az ország erejének zömével fordulni, aziránt nem lehetett többé kétség és mindamellett Magyarország hadereje továbbra is évről-évre oroszországi kalandokba bocsátkozik. Ezt a nagy hibát főkép Géza király rovására kell írnunk, mert nem valószínű, hogy Belus nádorispán nem inkább amellett érvényesítette volna befolyását, hogy elsősorban a hozzá oly közel álló szerb rokonok részesíttessenek a kellő segítségben.

Hogy a Bágyon vezette segítő had nem lehetett se számra, se minőségre nézve valami elsőrendű, az kitűnik abból, hogy abban a följegyzések szerint mindenféle nem magyar elemek, kúnok, bersenyők, aldunai mohamedán bolgárok stb., tehát elsősorban idegen zsoldos csapatok alkották a főelemet s így nem csoda, ha az oroszlán módjára vitézül harcoló Mánuelnek nem valami nagy fáradságába került, hogy azok felett döntő győzelmet arasson; mert hogy elsősorban az volt a feltett szándéka, hogy a magyarokat legyűrje, akiket magára és országára nézve sokkal veszélyesebbeknek tartott, mint a szerbeket, az kitűnik abból a körutazásszerű hadműveleti irányból, amelyet a magyar segítő had ellen intézett hajszában először délről észak, majd keletről nyugat felé s végül északdéli irányban követett. Tudta, mert érezhette Mánuel, hogy ezuttal Magyarország erejének csak egy gyenge töredékével állott szemben, de kezdésnek ez is megfelelt, főleg, ha gondoskodás történik, hogy a kivívott siker jól kiszínezve kerüljön az otthoniak és az egész világ tudomására. De ahhoz nem férhet kétség, hogy a Tara menti döntő csatának a nagy erkölcsi sikeren kívül egyébként is nagy jelentősége volt, ami elsősorban a szerbek újólagos és teljes meghódolásának tényében jutott kifejezésre, miáltal a magyar kormányzatnak az Adriai tengeri uralom növelésére és megszilárdítására vonatkozó nagyszabású tervei egyidőre ismét dugába dőltek.