1150-ben úgy az északi, mint a déli hadiszintéren csak ősszel kezdődtek a hadműveletek.

Midőn Géza király október havában személyesen kelt át a Kárpátokon, hogy Vladimirkót a szerződés be nem tartása miatt felelősségre vonja, ez mint Mánuel szövetségese, minden valószínűség szerint megkérte a görög császárt, hogy használja fel az alkalmat, törjön be a távollevő Géza országába, minek következtében aztán annak biztosan el megy a kedve az Oroszországban való hosszabb időzéstől.

Ezért és a görög források szerint amiatt is, mivel őszkor, ha a fák levele hullani kezd, az erdők már nem nyújtanak oly biztos búvóhelyeket és oltalmat, mint a múlt évben a szerbeknek, Mánuel szintén csak ősszel indult útnak egy, a tavalyinál még nagyobb sereggel. Útját ezúttal a Morava völgyének vette, amelyen át legkönnyebben juthatott el Szerbiába, vagy ha kellett, Magyarországba is. Nisbe érve, megtudta, hogy a magyarok egy tekintélyes seregoszlopot küldtek a szerbek segítségére. Talán abban a hiszemben, hogy útközben azzal találkozni fog, tovább folytatta útját a Morava völgyén lefelé, de nem a Dunáig, hanem valahol letért a Szávához, majd a Drinához, biztosan mindig ama szándék által vezéreltetve, hogy a magyar segítőoszlop csatlakozását a szerbekhez meghiúsítsa. Igy jutott Mánuel alighanem eredeti szándéka ellenére Bosznia határához, vagy talán magába a tartományba is, amelyről Kinnamosz[1] azt írja, hogy „nem áll a főzsupán alatt és egészen más erkölcsű és kormányú ország, bár a szerbek szomszédságában van“. Ezért tehát nem folytatta tovább nyugati irányban az előnyomulást, hanem felfelé, azaz délnek vonult a Drina mentén s amidőn az annak egyik forráságát képező Tarahoz[2] ért, nagy meglepetésére nemcsak a Bagin vagy Bágyon ispán vezette magyar, hanem a szerb sereget is maga előtt találta a folyó tulsó partján. Tekintve, hogy már későre járt az idő, a támadást abban a hiszemben, hogy ellenségeit hajnali rajtaütéssel meglepheti, másnap korán reggelre halasztotta. Csakhogy mire Mánuel átkelt a Tara folyón, a magyar és szerb hadsereg már szintén csatára készen várta ellenfelét. Mánuel csillogó, aranyos fegyverzetben a legelsők sorában, rokona Dukasz János és Kantakuzenosz János kíséretében nyomban rávetette magát az ellenségre. Zászlóval kezében, a magyarokat és szerbeket egymástól elválasztandó, azok érintkezési pontja felé tört előre és lándzsájával vagy negyven embert terített le. 15-öt pedig foglyul ejtett; majd a legnagyobb hévvel még tovább igyekezett előre jutni, hogy vagy a magyar, vagy a szerb vezérrel mérhesse össze kardját. De a sors úgy akarta, hogy először Kantakuzenosz akadjon rá Bágyonra, akit hátba is szúrt, de a lándzsa nem tudott annak fegyverzetén áthatolni. Erre Bágyon megfordult és néhány emberével megrohanta Kantakuzenoszt, aki a kézitusában két újját veszté. Mánuel látva öccse veszedelmét, segítségére sietett. A két vezér ezután következő párviadalát Pauler[3] a görög források nyomán következőleg írja le: „A császár s a magyar vezér tehát találkoztak. A többiek önkénytelenül félreálltak. Bágyon vitézül ellenállott. Kardra kard csattant; sokáig ütötték, vágták egymást, míg Bágyon egy irtóztató csapással arcon találta Mánuelt, úgy, hogy életét csak a szemet védő arcvért mentette meg, melyet a csapás nem tudott keresztülvágni, bár súlya alatt egészen behorpadt Mánuel arcába; de azért a császár még csak el sem kábult, hirtelen kikapta a kardot Bágyon kezéből és elfogta a magyar vezért. Azután tovább akart rohanni, de a fogoly Bágyon intett neki és fejére mutatott, hogy annyi még az ellenség, mint a hajaszála. Az üldözés abba is maradt; de azért Mánuel győzelme teljes volt“.

A szenvedett vereség hatása alatt Csudomil nagyzsupán előbb követeket küldött, majd maga is eljött és a császár lábai elé borulva, meghódolt és kötelezte magát, hogy európai háború esetén 2000, Ázsiában pedig nemcsak mint eddig kellett volna 300, hanem 500 vitézzel fog hozzájárulni a görög sereg gyarapításához.

Dolgát ily pompásan elvégezvén, Mánuel 1151. elején visszatért Konstantinápolyba.

[1] Kinnamosz 104.

[2] A Drina ugyanis a Piva és Tara egyesüléséből ered (lásd az 5. sz. vázlatot.

[3] Id. m. I. 356.