A második keresztes hadjárat seregeinek átvonulása után két nagy és fontos probléma foglalkoztatta a magyar állam kormányzatát; az egyik az orosz, a másik a szerb kérdés volt. Az előbbi, mint már fentebb ismételten rámutattam, csak alárendelt jelentőségű, rokonsági szívességen alapuló, de hosszantartó és kellemetlen színezetük dacára semmi praktikus eredménnyel és következményekkel sem kecsegtető hadműveleteket involvált, míg a másik, mint a Kálmán király nagystilű tervének, a magyar tengeri uralom megalapításának kiegészítő része, oly nagy és hatalmas gondolatot foglalt magában és az országra nézve oly előnyöket rejtegetett méhében, hogy annak érdekében érdemes lett volna az összes többi kérdések háttérbe szorítása mellett az ország összes erkölcsi, szellemi és anyagi erőit sorompóba állitani.

Ehelyett azt látjuk, hogy Géza király és legelső tanácsadója, Belus nádorispán szerb származása dacára, ami még feltűnőbbé teszi a dolgot, az orosz kérdést helyezi előtérbe, míg a szerbek beígért támogatása csak ímmel-ámmal és késedelmeskedve kerül a megvalósulás stádiumába. Ez a támogatás, bár a szerbek a magyarok kedvéért mondták fel a barátságot a görög császárságnak, egyelőre csak a nem sokat érő diplomáciai pártfogásban nyilvánult meg, mi mellett akár egész Szerbia is elpusztulhatott volna Mánuel kiméletlen, vad ökölcsapásai alatt. Még jó és szerencseszámba ment, hogy a szerbek ügyük e hanyag kezelése miatt túlságos nagyon meg nem haragudtak és továbbra is kitartottak a Magyarországhoz való csatlkozás eszméje mellett, amely annyiból tényleg elég csábító volt, hogy az újabban annyira megerősödött Magyarország határozottan jobb támasza lehetett a kis Szerbiának, mint a külsőleg nagy fényt és pompát kifejtő, de belsőleg erős hanyatlásnak indult görög császárság, amely különben hűbéreseinek ügyével úgy sem sokat törődött, de annál jobban sarcolta őket, ahol csak lehetett.