Belus nádorispán testvérbátyját, az akkori szerb nagyzsupánt, Csudomilt, akit a görögök Blachin-nak neveztek, rábírta, hogy a görög fennhatóságot lerázva, Magyarország védelme alá helyezze magát. Ez természetesen nem tetszett a bizanci udvarnak, amiből aztán egyrészt Szerbia és a görög császár, másrészt utóbbi és Magyarország között a konfliktusok és háborúk egész sorozata keletkezett.

A szerbek a horvátok nyomában[1] és ezekhez hasonlóan ugyancsak Heraklius keletrómai császár meghívására költözködtek Kr. után 630. körül a Kárpátoktól északkeletre fekvő őshazájukból az avarok által teljesen elpusztított s a Duna-Szávától délre fekvő Illyricum és Moesia hajdani római tartományokba, ahol a horvátok tőszomszédságában a Szávától délre a Vrbász, Boszna, Drina és Morava völgyeit szállották meg s lassanként délfelé az adriai tengerig terjeszkedtek. Egységes államot eleinte nem alkottak, hanem külön zsupánok uralma alatt éltek, akik elismerték a bizanci fennhatóságot. A IX. század folyamán a szerbek a keresztény hitre térve, a keleti egyház hivei lettek. Ugyancsak a IX. században egyes főzsupánok (nagyfejedelmek) az egész szerblakta vidéket egyesítették hatalmuk alatt, de csak ideiglenesen, mert az egyes zsupák hamarosan ismét széjjelváltak. Később Szerbia elnevezés alatt a raskai fejedelmek országát értették. Ez a Raska vagy Rasa a mai Novi-Pazár és utána nevezték el az egész tartományt Rasciának,[2] a szerbeket pedig a régi magyarok rácoknak. A IX–X. század folyamán a szerbek sokszor keveredtek háborúba keleti szomszédaikkal, a bolgárokkal s egy ideig azok fennhatósága alatt is állottak. 1018-ban II. Basileos császár a bolgár birodalom megdöntésével egyidejüleg a szerbeket is hatalma alá hajtotta, de Voiszlav fejedelmük 1040-ben újból felszabadította őket. Ennek ifjabb fia, Mihály VII. Gergely pápától királyi címet és koronát kapott, de 1080-ban bekövetkezett halála után utódai ismét görög fennhatóság alá kerültek s gyenge uralmuk alatt Szerbia ismét szétdarabolódott, a királyi méltóság pedig megszűnt. Nyugaton Bosznia külön bánsággá alakult, a későbbi Hercegovina és Montenegró területén pedig kisebb államok alakultak. I. István és II. Béla idején Uros volt a raskai nagyzsupán s mint ilyen, Szerbiának tulajdonképeni ura, akinek leányát tudvalevőleg vak Béla királyunk vette nőül. Ennek az Urosnak volt a fia Belus magyar nádorispán és Szerbiának fentemlített nagyzsupánja, Csudomil, aki csak az alkalmat leste, hogy a görög fennhatóságot lerázza magáról. Ez nemsokára be is következett.

Komnenosz János, László király leányának, Piroskának férje, 1143-ban elhalálozván, utána Mánuel (1143–1180.), akit atyja kiváló tulajdonságainál fogva bátyjának, Izsáknnak mellőzésével jelölt ki a trónon, lett a görög császár. Ez a Mánuel nagyratörő, merész férfiú és kétségkívül a hanyatló görög birodalom egyik legnevezetesebb uralkodója volt, aki a birodalomnak Ázsiában az iszlammal szemben szenvedett területi veszteségeiért Európában akart kárpótlást szerezni és szíve-lelke egész erejével fáradozott azon, hogy édesatyjának, a régi hatalmas római birodalom helyreállítására vonatkozó tervét tető alá hozza. Ebből kifolyólag legelső feladatának tekintette, hogy II. Rogert, Szicilia királyát, Kálmán király sógorát, aki az Adriai tenger északi partjain is folyton igyekezett uralmát tovább kiterjeszteni, legyőzze s így aztán valamikép megvesse lábát az olasz félsziget déli részében, ahonnan aztán már könnyebben eljuthatott Rómába, a régi nagy világbirodalom fővárosába. Ebből kifolyólag 1148-ban a normannokkal háborúba elegyedvén, azt változó szerencsével a következő évben is folytatta. Az utóbb említett év augusztus havában hosszas ostrom után bevette Korphust (a régi Corcyrát, illetve a mai Korfu szigetet); ezt bázisul berendezve akarta a háborút Olaszországba átteni, de ebben az akkor dúló nagy tengeri viharok megakadályozták, amelyek lehetetlenné tették az Otrantói szoroson való átkelést.

Ezért Mánuel hirtelen tervet változtatva, Avlonából, vagyis a mai Valonából a raskai szerbek ellen fordult, akiknek fejedelme, Csudomil nemcsak hogy megtagadta a megállapított szerb kontingensekkel a normannok elleni hadjáratban való köteles közreműködést, hanem a görögök elfoglaltságát és lekötelezettségét felhasználva, a határmenti területekbe betörve, azokat dúlni és pusztítani kezdte. A nehéz terepviszonyokra való tekintettel Mánuel a szerbek ellen csak könnyebb csapatokat és csak a feltétlenül szükséges podgyászt vitte magával s így hirtelenül ellenfelére rátámadva, annak országát a Pristina körül fekvő Rigómezőtől a szerb Moraváig tűzzel-vassal elpusztította és gyors előnyomulása közben „úgy szétszórta a barbárok csapatait, mint az oroszlán a gulyát vagy a kecskenyájat“; a fejedelem raskai házait, „amelyek ott palotaszámba mennek“ felégette és elég sok foglyot ejtett, de azután a zord idő beálltával kénytelen volt visszafordulni anélkül, hogy a szerbeket tulajdonképen legyőzte volna, mert azok Csudomil fejedelmükkel együtt mint aféle pásztornép, az erdők sűrűjébe és a hegyek által nyújtott biztos menedékhelyekre menekültek, ahová a görög csapatok nem igen követhették őket.[3]

Magyarország ez évben csak diplomáciai úton avatkozott be a szerb-görög viszályba, természetesen Szerbia javára, de eredmény nélkül. Csapatokat Géza király, illetvbe Belus nádorispán, miután azok jórészét Oroszországba indították, most még nem küldött Csudomil támogatására.

[1] Lás a 7. oldalon és az 5. sz. mellékletet.

[2] Anonymus XLV. fejezetben „terra Rachi“-nak nevezi.

[3] Erre és a következő hadjáratokra nézve lásd Niketasz Khoniatesz és Kinnamosz műveit.