Vladimirkó sopagini vad kegyetlenkedése mód nélkül felingerelte Gézát, aki Izjaszlavval összebeszélve, 1152-re döntő támadásra készült az álnok halicsi fejedelem ellen. Előbb azonban Izjaszlav otthon csinált rendet, Györgyöt lemondatta és kényszerítette, hogy Szuzdalba visszatérjen.

Géza a mondott év nyarán úgyszólván az ország egész haderejével, a királyi haddal és 72 megyei zászlóaljjal a Kárpátokon átkelvén, a Szan balpartján Jaroszlauig nyomult előre és ott ladomér területen tábort ütött. Ide vezette Izjaszlav is déloroszországi hadait s innen egyesülten a halicsi határt átlépve, megint csak a folyó balpartján Przemysl felé indúltak el, ahol valamivel a vár alatt megállapodtak. Szemközt a jobbparton Vladimirkó állott seregével. Vasárnap lévén, Géza király nem akart semmibe se fogni, Vladimirkó ellenben az élésszerzés céljából kiküldött portyázókat, ahol lehetett, elfogta.

Másnap a magyar-orosz sereg – kétoldalt a magyarok, középen az oroszok – megkezdte réven-gázlón a Szanon való átkelést és nyomban rávetette magát az ellenfélre. Vladimirkó hiába próbált ellenállni, seregét lekaszabolták s emberei közűl, aki el nem esett, vagy meg nem futott, azt foglyúl ejtették. Vladimirkó is csak másodmagával tudott az ellenséges lovasságon keresztül az üres Przemyslbe eljutni, mert onnan az őrség szintén kivonúlt a csatába. Ha a magyarok nyomban rávetették volna magukat a várra, az feltétlenül a fejedelemmel együtt könnyű szerrel kezükbe került volna. Ámde azok inkább a váron kívül a Szan partján fekvő fejedelmi udvarra vetették magukat, s azt kirabolva, gazdag zsákmány birtokába jutottak. Csakhogy ez alatt a menekülő halicsiak közül igen sokan a várba jutottak, amelynek kapuit aztán bezárták.

A magyar-orosz sereg most körülfogta Przemyslt, mire Vladimirkó, látván, hogy harccal semmire sem megy, könyörgésre fogta a dolgot és követek útján hazudozva így esdekelt a magyar vezérekhez: „Súlyosan meg vagyok sebesűlve. Könyörögjetek értem a királynál! Bocsásson meg, hogy megharagítottam és ellensége voltam! Hisz Isten is megbocsát a bűnösnek, aki bűnét megbánja. Ne adjon Izjaszlav kezébe! Nagyon el vagyok gyengülve. Ha Isten magához szólít, vegye oltalmába fiamat. Juttassátok eszébe, hogy világtalan atyját támogattam,[1] érette a lengyelekkel harcoltam. Mindezt figyelembe véve bocsásson meg nekem.“ Egyuttal Izjaszlavnak is izent. „Testvér – mondá – hibáztam! Szánom, bánom bűneimet. Bocsáss meg, beszélj a királlyal, hadd legyek veled és vele békességben“![2]

Izjaszlavnak ugyan hiába beszélt, az tudta, hogy milyen álnok és csalfa, de Géza szíve megesett rajta s az állítólag megvesztegetett főbb emberek tanácsára megkegyelmezett neki, feltéve, hogy a kiszabott békefeltételekre, melyek értelmében többek között Izjaszlavot el kellett ismernie nagyfejedelemnek és a jogtalanul elfoglalt tartományrészek visszaadása mellett 2000 grivna[3] fizetésére kötelezte magát, Szent István keresztjére megesküszik.

Vladimirkó szó nélkül elfogadta a feltételeket és letette az esküt, mire Izjaszlav és Géza seregeikkel hazamentek. Utóbbinak, mint alább látni fogjuk, mindjárt Vladimirkó szövetségese, Mánuel görög császár ellen kellett vezetnie haderejét.

A bizanci hadjárat alatt értesült Géza király, hogy Vladimirkó a békefeltételeket nem tartotta be s így esküjét megszegte. Emiatt Izjaszlav által 1153 február havában követ útján kérdőre vonatván, meglehetősen hetykén viselkedett s midőn a követ azt kérdezte tőle, hogy ő mint fejedelem, meg akarja-e szegni azt az esküt, amelyet ő a keresztre tett, az alattomos Vladimirkó viszontkérdéssel válaszolva csak annyit mondott: „Arra a kicsi keresztre?“ „Kicsiny a kereszt – válaszolta a követ – de nagy az ereje mind az égben, mind a földön és aki arra hamisan esküszik, az meghal.“ Erre Vladimirkó minden további felvilágosítást megtagadva, elbocsájtotta a követet, de a gonosz fejedelem még ugyanaz éjjel meghalt.

Izjaszlav ilyenformán legveszedelmesebb ellenségétől megszabadulván, ezután már egymaga is rendet tudott teremteni országában s így 1154. november 13-án bekövetkezett haláláig már nem kellett többé magyar hadakat a Kárpátokon túlra kirendelni.

[1] Lásd a 85. oldalon.

[2] Pauler id. m. I. 363.

[3] Oroszországban akkoriban pénz helyett fizető eszköz gyanánt szolgáló különböző hosszúságú fémrudak.