Izjaszlav csak nem tudott belenyugodni a kievi nagyfejedelmi méltóság elvesztésébe s így 1151. évre újból háborúra készült a Kievet bitorló Dolgorukij György ellen. Anélkül persze nem ment a dolog, hogy Géza királytól újabb segélyhadakat ne kérjen. Ez 1151 február havában küldött is neki Vladimirrel 10.000 lovast, de hozzátette, „ám bosszulja meg sérelmeit, de azután maradjon veszteg.“ Ez más szóval annyit jelentett, hogy hagyjon már neki békét és ne alkalmatlankodjék folyton-folyvást segélytkérő üzeneteivel.

Vladimir a magyar segélycsapatokkal február végén megérkezvén, Izjaszlav nyomban megindult Kiev felé, ahova a György által elkergetett Vjacseszlav hívei, továbbá a kievi lakosok és a nevezett város közelében lakó török berendiek hívták.

Az ellenfelek közül György fia, András a Goryn mentén Peresopnicánál állott, de ellenállást nem igen fejtett ki, Vladimirkó pedig, amint hírét vette Izjaszlav elindulásának, szintén útrakelt Halicsból, hogy őt oldalba és hátba fogja. Emiatt Izjaszlav oroszai már aggódni kezdtek, hogy ha menetüket Kiev felé tovább folytatják, két, esetleg három tűz közé kerülnek, de Izjaszlav biztatta őket, mondván: „aki előlről megtámad, azzal megverekszem és majd elbánok vele, a többiekkel szemben pedig Istenre bízom magamat.“ El is indultak és szerencsésen át is jutottak a Gorynon és Szlucson, de ekkor Vladimirkó utolérvén utóhadukat, ezt szétrebbentette. Izjaszlav a sereg zömével csak úgy kerülte ki az összeütközést, hogy a tábortüzeket égve hagyva, éjjel tovább illant Kiev felé. A Teterev tájékán már sokan csatlakoztak hozzá s innen, magát most már nagyobb biztonságban érezvén, s hogy a lovakat is kissé megpihentesse, lassú ütemben folytatta előnyomulását Kiev felé. A Kievtől mindtegy 20 km-re nyugatra fekvő Irpen közelébe érve, Izjaszlav haditanácsot tartott s azon következőleg adta elő a helyzetet: „Barátaim! Az Andrással egyesült Vladimirkó nyomunkban van. Ha itt maradunk, utolér és ha György is kijön Kievből, akkor nagy bajba keveredhetünk. De ha nem sajnáljuk a fáradságot és még az éjjel tovább nyargalunk, még elérhetjük az Irpen menti Bilgorodot, mielőtt Vladimirkó utolérhetne. Ha ott sikerül átkelnünk, Kiev a mienk, mert a lakosok hozzánk csatlakoznak és György nem képes ellenállni.“ Erre a magyarok azt felelték: „Mi itt idegenek és vendégeid vagyunk. Hogy Te megbízhatsz-e a kieviekben, azt mi nem tudjuk, de akár itt maradsz és Vladimirkóval felveszed a küzdelmet, akár tovább mégysz, mi veled leszünk!“ Elindultak tehát; az előcsapatot Vladimir vezette, aki Bilgorod alá érve, megfuvatta a kürtöket, mire Borisz György nagyfejedelem fia, aki embereivel és a bilgorodi papokkal épen lakmározott, alig tudott hirtelenében elmenekülni. A város népe tényleg jóindulatúlag viselkedett Vladimirékkal szemben s így Izjaszlav serege akadálytalanul átkelhetett az Irpen bilgorodi hídján. Ezután Vladimir ott maradt a városban, hogy a halicsiakat feltartóztassa, Izjaszlav pedig a csatarendbe állított zömmel tovább nyargalt Kiev felé. György, amikor megtudta Borisz fiától, hogy mi történt, csónakba ült és átmenekült a Dnjeper tulsó partjára.

A kieviek ujjongva, tárt karokkal fogadták Izjaszlavot, aki ilyenformán ellenállás nélkül jutott a nagyfejedelmi trón birtokába. A diadal örömére az új nagyfejedelem nagy lakomát adott, mely alkalommal a magyarok a város nagy terén ünnepi versenyt rendeztek s ekkor a kieviek nem győzték eléggé bámulni az ügyes lovasokat, szolgáikat és paripáikat.

A Teterev tájékára ért Vladimirkó ámulva vette a hírt a történtekről, amelyeken annyira elkeseredett, hogy Andrást vitézeivel együtt útnak eresztvén, ő maga hadával, útközben mindenütt pusztítva és sarcolva, visszatért Halicsba.

Izjaszlav nem valami biztosnak érezhette magát az újra elfoglalt nagyfejedelmi székben s hogy uralmát jobban megszilárdítsa, a Rurik család legidősebb tagját, a csendes és jámbor Vjacseszlavot maga mellé vette társuralkodónak. Mindketten a magyarokat drága ajándékokkal – edényekkel, ruhákkal, selyemszövetekkel, lovakkal – látták el és nagy hálálkodások között 1151 április elején hazabocsájtották őket.[1]

A magyar had még útban volt hazafelé, amidőn Dolgorukij György sereg élén jelent meg Kiev előtt. Izjaszlav erre Msztiszlav fia útján nyomban újból segítséget kért Géza királytól, aki azt meg is adta. Mialatt ez a 6000 főnyi segélyhad felkészült és útrakelt, Izjaszlav és György seregei Kievtől délnyugatra összeütköztek és bár az ütközetben Izjaszlav is megsebesült, de serege győzött és György ismét a Dnjeper mögé húzódott vissza.

Közben azonban a magyar segélyhadakkal Kiev felé törekvő Msztiszlav póruljárt. Luck tájékán valami Sopagin vagy Szaponyiga nevű helynél ezt a hadoszlopot borküldemény várta, amelyet Belus bán veje, Vladimir küldött utána, egyszersmind azt is megüzenve, hogy a halicsi Vladimirkó nyomukban van. A magyarok a jó forró júliusi napon alaposan hozzáláttak az iváshoz s aztán részeg fővel tértek nyugalomra. Szerencsétlenségükre Vladimirkó ép ez éjjel, illetve a következő napon, július 24-ike körül hajnali szürkületkor hajtotta végre ellenük meglepő támadását. Msztiszlav, aki elég józan maradt, hiába költögette őket s így a halicsiak úgyszólván ellenállás nélkül mészárolták s majdnem teljesen megsemmisítették a magyar hadat. A fogságba esett és Halicsba hurcolt magyarok egyik vezérének Vladimirkó csúfságból orrát és füleit levágatta. Msztiszlavnak ellenben kíséretével sikerült megmenekülnie.

[1] Az orosz források s kivált az Ipatyevszkaja nyomán Pauler id. m. I., 358.