Végigtekintve a leírt külpolitikai és hadieseményeken, valóban nagy szerencsének mondhatjuk, hogy az isteni gondviselés Magyarországot ebben a zavaros és kétes időben Belus bánnal megajándékozta. Jellemzésére legcélszerűbbnek tartom Pauler Gyulának alábbi szavait idézni:[1] „A kormány gyeplőit legalább tényleg, II. Géza nagybátyja, Ilona királyné testvére, Belus ragadta meg és befolyása döntő maradt a nemzet ügyeire tovább mint 16 esztendeig, még akkor is, mikor a korán érő II. Géza már 15 éves korában maga is kezdett szerepelni; mert a hajlékony lelkű, elég értelmes ifjú, bármennyire előtérbe lépett maga, mégis mindig hallgatott az okos szóra. A szerb ember nemcsak birtokokat szerzett magyar földön, a Száva és Duna közt, hanem szívvel, lélekkel való magyarrá is lőn, ki Magyarországot nem tudta többé elhagyni. A természet kiváló tehetségekkel áldotta meg. Vitéz és szerencsés vezér volt. Megfontolt és mégis merész államférfiúnak tartották; és ő minden erejét, eszét Magyarország védelmére, terjesztésére, befolyásának, kivált a szerbek közt való emelésére fordítá. Az ő erős kezében Magyarország, a magyar király hatalma akadálytalanul fejlődött.“

Szervezői tevékenységéből bennünket katonákat közvetve leginkább a vármegyék számának 72-re való felemelése érdekel; az általa kreált új vármegyék legnagyobb része az ország határszélein elterülő lakatlan területeken alakultak meg, amelyek ez időtől kezdve kezdtek jobban benépesülni. A vármegyék számának megfelelőleg most már a vármegyei katonaság száma is 72 zászlóaljra emelkedett s ha azok létszám tekintetében nem is voltak egészen egyformák, azt hiszem, közel járunk a valósághoz, ha egy-egy zászlóalj erejét 400-500 lovasra, az egész vármegyei katonaság létszámát pedig 30.000–35.000-re tesszük. A király zsoldos haderege és a vendégek (hospesek) fegyveres ereje ebbe a számba természetesen nincsen betudva. Ezzel együtt, ennek számát a fenti adatok alapján 24.000-re téve, az egész ország haderejének létszámát kereken 55.000–60.000 emberre tehetjük, ami az akkori idők viszonyaihoz képest igen tekintélyes létszámot jelentett.[2] Miután a lajthamelléki csatában bizonyára nem az egész vármegyei katonaság vett részt, nagyon valószínű, hogy a krónikák 70.000 főnyi számadata a magyar sereg nagyságát illetőleg kissé túlmagasnak mondható. Hogy Henrik herceg serege mily nagy volt, azt nem tudjuk, de alighanem annak létszáma is közeljárt a fenti számhoz.

A német, illetve osztrák hadjáratra az okot sem az ifju király, sem Belus bán nem kereste; az tisztán Borics provokáló fellépésének tulajdonítható. A pozsonyi váratlan és meglepő rajtaütés mementóul szolgálhatott Belus bán számára, hogy ezek után a német császárban és az osztrák őrgrófban hatalmas pártfogókra talált trónkövetelővel szemben sokkal jobban résen kell lenni. Minden esetre feltűnő, hogy Borics saját személyére sem a pozsonyi akciónál, sem a lajthamelléki csatában nem volt jelen; legalább a feljegyzések egyike sem említi, hogy ő azokban személyesen is részt vett volna.

Hogy a magyar intéző körök a Pozsonyt megszállva tartó német zsoldosoknak a vár átengedése fejében az akkori felfogás szerint elég tekintélyes összeget is megadták, azon nem csodálkozhatunk. Akkor már látta és tudta Belus nádorispán, hogy a német kérdést csak az ország egész erejének latbavetésével lehet elintézni, ha pedig Pozsony máris az ellenség kezében van, ez annak esetleg beláthatatlan előnyöket biztosíthatott volna.

A lajthamelléki csata tipikus példája a találkozó harcnak; mindkét fél támadólag nyomul elő, de míg a magyar sereg mindvégig megtartja támadólagos szellemét, addig Henrik táborában csakhamar a legnagyobbfokú bizonytalanság és határozatlanság üti fel a fejét. És mindez elsősorban a felderítő szolgálatnak helyes, illetve helytelen kezelésére és funkcionálására vezethető vissza. A krónika által említett Guncel kém találó hírei és kétségtelenül igen helyes érzékre valló jó tanácsa szinte megfizethetetlen előnyt biztosítottak a magyar seregvezetés számára a minden hír nélkül maradt s így teljesen sötétben tapogatódzó német-osztrák vezetéssel szemben. Még fokozta a kellemetlenséget és rosszabbította a helyzetet Henrik herceg türelmetlensége, aki heve által elragadtatva, a mögötte lévő csapatokat elhirtelenkedésre csábította, akik nem lévén begyakorolva arra, hogy sebesebb jármódban is megtartsák harcalakzataik zárkózottságát, hamarosan széjjelmállottak s így sokat vesztettek lökőerejükből, illetve ellenálló képességükből.

Mig Henrik serege, egyformán felszerelt és kiképzett nehézlovasokból állván, meglehetősen homogénnek mondható, addig magyar részen három különböző felszerelésű, fegyverzetű és egymástól lényegesen eltérő taktiát követő csapatnemeket különböztethetünk meg. A székelyek és besenyők a felderítő és biztosítószolgálatra kiválóan alkalmas és a nyílharcászaton alapuló igazi régi szittya szétszórt harcmódot kedvelő elemet képviselték. A vármegyei katonaság emellett, ha kellett, oldal és háttámadásokkal kapcsolatban még a zárt roham végrehajtására is volt használható, főkép magához hasonló könnyű, avagy bizonyos tekintetben már rendetlenségbe jutott nehezebb fajtájú lovassággal szemben is s végül a királyi zsoldos csapatok és a hospesek hatonasága már a lovasság nehéz fajtáját képviselte, amely főkép rohamának nagy lökőerejével hatott. Ez volt egyedül képes arra, hogy a hozzá hasonló német nehéz lovassággal szemben helyt álljon, vagyis a krónika igen találó kifejezésmódjával élve, erdő módjára, mintha a talajban gyökeret vert volna, rendületlenül megálljon és a rajta mint a hullámtörőn apróbb és gyengébb részekre szétmálló ellenséges tömegeket legyűrje.

Ebben a csatában a székelyek és besenyők könnyű lovashada nem felelt meg feladatának, mert úgylátszik, ahelyett, hogy ő lepte volna meg az ellenséget, annak sikerült őt meglepnie és visszavonulásával még a vármegyei katonaság egy részét is magával rántotta. Ő csak annyiban járult hozzá a nap remek eredményéhez, hogy gyujtogatásaival az ellenséges fővezérletben a magyarok szándéka tekintetében nagyfokú bizonytalanságot támasztott. Ellenben a Belus bán által ügyesen és merészen az ellenség oldalába és hátába vezetett vármegyei katonaság és Géza király nehéz fajtájú lovascsoportja fényesen megoldotta feladatát. Végre tehát a magyar sereg a kiképzésnek és a taktikai alkalmazhatóságnak oly magas fokát érte el, hogy már ismét szembeszállhatott egyik legveszedelmesebb ellenfelével, a német lovassággal is. A magyar seregnek ez a három különféle lovasfajtából való összetétele, feltéve, hogy azok mindegyike helyesen alkalmaztatik, inkább előnynek, mint hátránynak volt minősíthető. Külön ki kell még emelnünk a lajthamenti csatában a király és Belus bán csoportjának helyes, szinte ideálisnak mondható összeműködését. Hogy a Belus-csoport háttámadása döntő hatású lehetett, az Freisingi Ottó leírásából határozottan kivehető. Hogy vajjon a magyar sereg a Henrik herceg és hadserege által elkövetett hibák nélkül is kivívta volna-e fényes győzelmét, arra határozott felelet alig adható, de a lajthamenti csata oly sok tanulságot rejtett magában, hogy Belus bán azokon okulva, hovatovább oly magas színvonalra emelhette a magyar sereg harcratermettségét, hogy legközelebb még nagyobb bizalommal lehetett akármilyen ellenséggel is szembeszállni.

A kivívott győzelmet a magyarok nem valami túlságos módon aknázták ki; üldözésük a csatatértől alig néhány kilométerre fekvő Fischa mentén véget ért. Békekötés sem fejezte be az ez évi hadjáratot s igy ha más körülmények közbe nem jöttek volna, az ellenségeskedések a magyarok, osztrákok és németek között alighanem rövid időn belül ismét kiújultak volna. Ha a különben mindenben és mindig erélyes Belus bán ezúttal elmulasztotta, hogy hathatós üldözés által a nyert csata konzekvenciáit alaposabban kihasználja, akkor annak bizonyára meg volt a maga, általunk nem ismert, a krónikások által fel nem jegyzett oka.

Mindent összevéve, bátran állíthatjuk, hogy Belus bán fellépésével s kivált a katonai kiképzés és vezetés terén kifejezésre jutott célirányos, okos és erélyes munkálkodásával a magyar hadművészet fejlődésének, ha nem is egészen új, de határozottan felette fontos, célszerű és egészséges alapokon nyugvó korszaka kezdődött. Megtaláljuk nyomát és elismerését ennek a tudós és katonai dolgokban is kiválóan jártas Ottó freisingi püspök alábbi feljegyzéseiben is. Annál becsesebbek ezek a feljegyzések, mert ő mint szemtanú közelebbről és elég alaposan is beletekinthetett Magyarország ügyeibe s így az ő véleményének és szavainak már származásánál, állásánál és tudományos képzettségénél fogva is kiváló súlyt kell adnunk. A tudós püspök ugyanis féltestvére volt III. Konrád német császárnak és édestestvére Henrik osztrák őrgrófnak, Géza király fentemlített ellenfelének. És amidőn a német császár 1147-ben Magyarországon át ment el a Szentföldre, kíséretében volt Ottó freisingi püspök is. Hogy a magyarokat és a magyar viszonyokat a fentieknél fogva, inkább ellenséges, mint barátságos szemmel nézte, azon cseppet sem csodálkazhatunk. Azonban levonva a levonandókat, előadásából az akkori Magyarország igen hű képe tárul elénk. Ezért Ottó püspök feljegyzéseinek nemcsak tisztán katonai vonatkozású részét, hanem a Magyarországgal foglalkozó egész pontot ideiktatjuk:

„Ezt az országot – mondja Freisingi Ottó[3] – melyet mindenfelől hegyek és erdők vesznek körül, már rég óta Pannóniának hívják; belsejében széles síkság terül el, melyet kiválóvá tesznek a rajta keresztülfolyó folyók és folyamok és amelyet vadakban bővelkedő kiterjedt erdőségek borítanak. Természettől fogva annyira szép és kellemes, földje annyira gazdagon termő, hogy szinte Isten paradicsomához vagy az isteni Egyiptomhoz hasonlítható.[4] A természettől tehát igen sok szépséggel van megáldva, de a barbár nép szokása folytán nem igen ékeskedik falazott házakkal vagy épületekkel és határait nem annyira hegyek és erdők, mint inkább hatalmas folyók alkotják.[5] (Itt következik a határok felemlítése.) A barbárok gyakori betörésének kitéve, nem csoda, ha erkölcsre és nyelvre durva és izetlen. (Itt azután megemlékezik a kúnokról s az utánuk következő avarokról, majd hozzáteszi:) Végre a Scythiából jövő magyarok birtoka lett, akik most is ott laknak. Ezek a magyarok rút arcúak, beesett a szemük, alacsony termetűek, erkölcsre és nyelvre nézve barbárok, úgy hogy jogosan gáncsolni kell a sorsot vagy inkább bámulni az isteni türelmet, mely az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörű földet adott. Abban mégis utánozzák a görögök ama eszélyes szokását, hogy sohasem fognak fontos dologhoz gyakori és hosszas megfontolás és megbeszélés nélkül. A falvakban és tanyákon csak igen hitvány szállások találhatók, többnyire csak nádból valók, ritkán fából, még sokkal ritkábban kőből, ennélfogva az egész nyarat és az őszi időt sátrakban töltik. A főemberek mind összejönnek a királyi udvarban, ahova mindenki elviszi székét és ott nem szünnek meg a közügyeket tárgyalni és megvitatni; télnek idején ezt szállásaikon teszik. Fejedelmüknek mindannyian annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha valaki titkos suttogással sértegeti, nemhogy még nyilt ellenvetéssel is merné valaki ingerelni. Ennek tulajdonítható, hogy bár az ország 70 vagy még több megyére (grófságra) van osztva, minden bírságnak kétharmada a királyi fiscust illeti meg és csak egyharmada marad meg az ispánnak (grófnak) és hogy az ország nagy kiterjedése dacára a királyon kívül senki sem mer pénzt verni vagy vámot szedni. Ha pedig valaki az ispánok közül bármily csekély módon megsértette a királyt, vagy ha csak vádolták ezzel, bár alap nélkül, bármely közönséges, az udvar által kiküldött poroszló, noha saját csatlósai veszik körül, egyedül elfoghatja, bilincsre verheti és a legkülönfélébb kínzó gyötrelmeknek vetheti alá. Nem úgy van mint nálunk, ahol az egyenrangúak kérnek ítéletet a királytól és még azt sem engedik meg, hogy a vádlott védhesse magát, hanem egyedül a király akarata szolgál zsinórmértékül. Ha azonban a király hadba akar indulni, akkor valamennyien minden ellenmondás nélkül egy testté egyesülnek. A falvakban letelepedett lakók közül kilencen a tizediket, néha heten a nyolcadikat, sőt ha szükséges, többet elküldenek a háborúba, ellátva őt a szükséges felszereléssel, míg a többiek a föld megművelése céljából otthon maradnak. De a vitézi rendhez tartozók csak igen nyomós okok miatt merészelnek otthon maradni. A király személyét sok külföldi (hospites) veszi körül és védelmezi; ezeknek száma igen nagy, s azokat ők vezéreknek (principes) nevezik. Csaknem valamennyien rútak, fegyverzetük pedig hitvány és csak az általunk zsoldosoknak (solidarios) nevezett külföldiek által felneveltek vagy azoktól származók rendelkeznek nem ugyan velük született, hanem csak felületes vitézséggel; ezek a harc ismerete, vagyis a harcmód és a fegyverek csillogása tekintetében a mi fejedelmeinket és vendégeinket igyekeznek utánozni.“

E szavak, bár többhelyütt a legnagyobbfokú elfogultságról és vak gyűlöletről tanúskodnak, általában véve mégis találóan festik le az akkori magyarok szokásait, erkölcseit, jó s rossz tulajdonságait s bennünket ehelyütt különösen a fegyelemre, hadkiegészítésre és harcmódra vonatkozó megjegyzések érdekelnek.

Hogy a fegyelem a magyar hadseregben majdnem kivétel nélkül mindig elsőrendű volt, azt már többször volt alkalmunk hangsúlyozni; azok az esetek, amidőn nem egyes csapatok, hanem az egész hadsereg tagadta meg urának és királyának az engedelmességet, teljesen külön elbírálás alá tartoznak.

A hadkiegészítés terén az utóbbi időben úgylátszik némi módosítás állott be. Most már megint nem úgy, mint ahogyan azt Kálmán király szabályozta,[6] a földbirtok és a jövedelem, hanem a lakosok, az egyének száma képezte a hadikötelezettség alapját és kulcsát, mert mint Freisingi Ottó fentközölt leírásából is kitűnik, a veszély nagyságához képest a vagyoni viszonyoktól függetlenül minden tizediknek, nyolcadiknak stb. be kellett vonulnia hadiszolgálatra. De ez a rendelkezés bizonyára csak a várnépekre, a vármegyei katonaságra vonatkozott. Külföldi vitézek, a hospesek, állandó hadiszolgálat fejében kapták a királytól a birtokaikat, a szabad magyarok, nemesek pedig a haza védelmére voltak kötelesek fegyvert ragadni.

Végül ami a harcmódot illeti, az is mindig jobban kezdett a nyugati államok harcmodorához hozzásimulni. Karöltve járt ez a nehéz lovasság számba menő királyi zsoldoscsapatok és a hospesek számának fokozatos szaporodásával, amint azt már a 98. oldalon említettük. Ezek az idegen csapatok nemcsak megtartották, hanem a magyarok között is terjesztették a nyugati, főkép németországi felszerelést, fegyverzetet és harcmódot, bár az sehogysem egyezett össze a magyar ember- és lóanyag természetével és hajlamával. De elvégre mégis az idegenekből hozzánk átplántált lovagok nézete és felfogása lett a döntő, mely szerint a magyar fegyverzet legalább nekik se elég szép, se jó nem volt, folyton azt hangoztatván, hogy a nyil mint távolból ható fegyver csak gyáva ember kezébe való. Ők tehát mindig jobban, tetőtől talpig páncélokba, vértekbe burkolóztak, ami egyszersmind egészen más, a könnyű lovasságétól lényegesen eltérő harcmodort is vont maga után. Az arcvonal előtt és a szárnyakon alkalmazott könnyű lovasságnak – székelyek, besenyők, vármegyei lovasság,– ezentúl is a fürgeség és a gyors mozgadozás maradt egyik legjellemzőbb vonása, míg a nehézlovasság rendszerint lépésben végrehajtott rohamával és annak folyamán kifejezésre jutó nagy lökőerejével, a chockal igyekezett a döntést előidézni. A lajthamelléki csata típikus példáját mutatja ennek a középkori lovagi modornak. Ennél a harcot az ijászok (a lajthamelléki csatában székelyek, besenyők) és a könnyű lovasság (az említett csatában a vármegyei katonaság), ritkán gyalogság vezette be; ennek a bevezető harcnak azonban semmi jelentősége sem volt. Ezután következett aztán a főtevékenység, a lovagoknak előreszegzett lándzsákkal egymásnak való nekirohanása. Ha a lándzsák eltörtek, akkor következett a kézitusa a pallossal vagy karddal s végeredményben az egész csata nem állott egyébből, mint a lovagok párbajából, melynek eredményéhez képest aztán az egyik fél mint vesztes és legyőzött visszafordult és elmenekült anélkül, hogy a másik hathatósan üldözte volna. Ha Belus bán a laljthamelléki csatában elejétől végig csak ezt a receptet használta volna, nem tudom, hogy biztosan hozzászegődött volna-e a győzelem pálmája; de ő megtoldotta ezt a receptet egy kis igazi magyaros és meglepő oldal- és hátbatámadással és tulajdonképen ez hozta meg a végleges és döntő sikert.

[1] Pauler id. m. I. 323.

[2] Pauler id. m. 329. old. a magyar sereg létszámát csak 25–30.000-re teszi.

[3] Gesta Friderici imperatoris Liber I. 31.

[4] „… ut tanquam paradisus Dei vel Aegyptus spectabilis esse videatur“.

[5] A püspök átutazása közben természetesen csak a déli határokat látta. Ezekre ráillik ez a kijelentés.

[6] Lásd az 55. oldalon.