7. sz. A Lajta-melléki csata 1146. szeptember 11-én

A Bécsi Képes Krónika[1] így ír erről a csatáról: „Bár a német császár nem jött el a király ellen, azért Németországnak csaknem egész erejét indította útnak Magyarország kiirtására.[2] Egy bizonyos Henrik nevű osztrák herceg pedig Szász- és Bajorországból is minden harcost magával hozott, mert gyámja volt Oroszlán Henrik árvájának, akit Szász- és Bajorország örökség gyanánt megilletett. A németek tehát erejük sokaságában bizakodva összegyűltek és mint óriások[3] állottak fel a magyarokkal szemben. A király pedig egész seregével Istenbe veté bizodalmát és rendezett csatasorban (ordinatis agminibus) megindult ellenségei ellen. A jelen volt papok mind alázatos lélekkel és törődött szívvel könyörgött az Úr Jézus Krisztus segítségéért és a szent an-angyalok oltalmáért, kiváltképen pedig az Isten Anyja, Szűz Mária kegyelméért, kinek pártfogásába ajánlotta különösen Szent István király Magyarországot. Miután pedig a királyt karddal felövezték, az Úr dicsősége tündöklék fölötte, szíve pedig isteni ihlettől megbátorodott s mintha erősebbé vált volna, mint azelőtt volt, kiderült ábrázattal, nagy vidáman ment bele az ütközetbe. Ekkor egy Guncel nevű megbízható embere, ki egyformán jól bírta mind a két nyelvet,[4] hírül adta neki, hogy a német sereg közeledik[5] és egyúttal azt tanácsolta, hogy most volna legjobb, ha a király a németeket megrohanná, mert kevesen vannak, mivel még nem jöttek el mindnyájan, akiket iderendeltek. Ennek folytán a király egész seregével ellenük ment Magyarország határain túl. A németek pedig mint valami óriások úgy szálltak szembe velük magas, derék lovaikon és büszkesgükben és fenhéjázásukban ingerkedve rohantak neki a magyaroknak, hogy megvetésükkel félelmet öntsenek beléjük. Ellenkező oldalról pedig a magyarok közeledtek az ütközet színhelye felé és megfujva a kürtöket és harsogtatva a tárogatókat, Istenhez fohászkodának és a hadakozók csatakiáltásai az ég felé szállanak és megkezdődött a csata. A gaz besenyők és hitvány székelyek, akik rendes szokásuk szerint a magyarok csatasorai előtt jártak, egytől-egyik megfutottak mint a juhok a farkasok elől. És ekkor, még mielőtt a magyarok a harcot megkezdték volna, egyik-másik magyar csapat is megrémült a németek dühétől.[6] A harc kezdetén a németek erőt is vettek a magyarokon, akik mint az eretnekek eleinte mindig heveskednek, de azután lecsillapodnak. Ekkor Béla király bánnak nevezett nagybátyja harcosainak ezreivel büszkélkedve nekirohan a németek dandárainak és azokat ellenkező oldalról[7] áttörve, nagy öldöklést visz véghez közöttük. De a király válogatott vitézei is megrohanják az ellenséget és a csata súlya a németekre nehezedik, erejük szétszóratik és hétezer harcosnál több hányatott kardélre, a többiek pedig futásnak erednek. E szerint az Úr e napon megmentette a magyarokat a kegyetlenül dühöngő sárkányok torkából. Annyire megtörték ott a németek erejét, hogy azóta még a végeken lakó magyar parasztokkal szemben sem mertek sérelmeket elkövetni, illetve azokat bántani. A király pedig Isten kegyelméből szerencsésen győzelmet nyervén, egész népével áldá és magasztalá az Istent. Ebben a csatában Uros ispán elfogta Rapolt német ispánt, ki már jóval azelőtt éjjeli rajtaütéssel elfoglalta volt Pozsony várát, Gábor pedig elfogá Ottót. Ezután abban az időben éhség sanyargatta Magyarországot, melyben az emberek nagy része halállal múlt ki.“

Ezt a lerást sok tekintetben célszerűen kiegészítve, Freisingi Ottó következőleg írja le a lajthamelléki csatát.[8] A király tehát a mosonyi kapunál 70.000 vagy még több harcossal kitört és a nevezett kapu és a Lajtha folyó között fekvő mezőn, melyet németül Virveeltnek neveznek, és melyet mi parlagnak (vacantem campum) nevezhetünk, ütötte fel táborát. A herceg is összehívta övéit, akikkel nem messze onnan, ugyanazon folyó másik partján, mely a Duna egyik oldalán a római birodalom és Magyarország között határul szolgál – mert a másik oldalon a Morva szolgál ilyenül – szintén táborba szállt s egyidejűleg kémeket küldött ki, akiknek pontos megfigyelés és fürkészés útján az ellenség hollétét meg kellett állapítaniok. A következő napon[9] a király az említett mezőn egy fából épített templomhoz[10] megy, ahol a püspökök, – mert eddig gyermekkorban lévén, még nem öltötte magára a lovagi öltözéket – az egyház által ily alkalmakra rendelt imái közben felkötötték oldalára a kardot. Erre a király rendbehozza a csatasorokat és következőleg állítja fel seregét: az élen két csoport, köztük az íjászok, hogy a támadás súlyát már messziról felfogják és szétzúzzák; ezek mögött egy hosszú csatasor, mely felett nagybátyja, Béla herceg parancsnokolt, míg ő saját csoportjában állítólag több mint 12.000 lovagot tartott vissza.[11] Ezek után hirtelenül és észrevétlenül átgázolt a Lajtha folyón, mivel Henrik herceg hirnökei nem teljesítették pontosan azt, amiért kiküldték őket, és a szomszédos területen csakhamar tüzeket gyujtott. Eközben hasonlóképen a herceg is felállította csatasorait és ép azon tanakodott, hogy mit kellene tenni, miután hiába várt a kémekre, akik vagy csalárdságból vagy lustaságból késedelmeskedtek. S míg egyesek a harcot ajánlották, addig mások jobbnak vélték, hogy a sereg a határtól mindössze két mérföldre hátrább fekvő folyó mögé vonassék s ott várja be, míg az ellenség erejét jobban sikerül majd megállapítani. E tanakodások közben, a hirtelenül felszálló füst biztos híreket szolgáltatott a tűzről és az ellenségről, de egyesek úgy vélték, hogy ez a füst annak a jele, hogy a magyarok menekülésszerű visszavonulást határozván el, táborukat felgyujtották. Ezért a herceg, aki erőskaru, bátor, de türelmetlen ember volt, rögtön fegyvert ragad és nem mint a hadi fegyelem és rend követelte volna, lépésben, hanem gyors vágtatással indult a magyarokra. Serege követte, de a sebes nyargalásban teljesen megbomlott a rend és szorosan összetartó tömeg helyett tarka összevisszaságban összekeveredett csoportok találtak az ellenségre. Végre azonban sebes vágtatásának túlnagy gyorsasága által mégis sikerült neki az ellenséges ijászok támadását megelőzni és ezek két csoportját az őket vezénylő grófokkal együtt majdnem teljesen tönkreverte. Ezután a király és nagybátyjának, a hercegnek két nagy seregcsoportjára bukkant; azonban a király csoportjából senki sem lépett elő, mert mozdulatlanul állt akár az erdő.[12] A magyarok már menekülésre gondoltak és már hátat akartak fordítani és íme akkor azok a német csapatok kezdik el a futást,[13] akik utolsó csapatokként követték a herceget anélkül, hogy ez erről tudomást szerzett, illetve, hogy a történteket a nagy por miatt, amely ama vidékeken nagy szárazság idején uralkodni szokott, észrevehette volna. A barbárok erre összeszedik erejüket és a herceget, látva, hogy az övéitől el van hagyatva, körülfogják. Csak most látja szükségesnek a herceg, hogy hátat fordítson az ellenségnek és egyrészt harcias jobbszárnyának védelme, másrészt a levegőt elhomályosító pornak leple alatt sikerül is neki, hogy a harc veszélyéből kivonja magát és a közelfekvő Vienisnek[14] nevezett városba jusson; ezt hajdan rómaiak lakták és Favianis[15] volt a neve. A magyarok az ellenséget csak az előbb említett Viskahe (Fischa) folyóig követték, s aztán visszatértek hazájukba. Ebben az ütközetben a nemes és fenkölt urak nagy száma és a népnek megszámlálhatatlan tömege veszett el, de a magyarok részén állítólag még nagyobb volt a veszteség.[16]

[1] Bécsi Képes Krónika 70.

[2] Túlzás. Konrád mint fentebb említettük, ép akkor a lengyelekkel hadakozott, ami erejének nagyrészét lekötötte.

[3] Ez a jelző inkább a lovak és lovasok nagyságára, mint a sereg erejére vonatkoztatható, mert létszám tekintetében nagy különbség alig lehetett a német-osztrák és a magyar sereg között.

[4] T. i. a magyart és a németet.

[5] Alighanem ekkor vitte közelebb Henrik a táborokat a Fischa mellől a Lajtha felé.

[6] Fessler–Klein (id. m. I. 251.) a csatának e fázisáról ezeket írja: „Die Bogenschützen, auf die sie (t. i. die Führer des deutschen Heeres) zuerst stiessen, wurden bald in die Flucht gejagt und rissen auch einige Abteilungen der Comitatsmilizien mit sich fort; das Mitteltreffen aber hielt standhaft ihre stürmenden Angriffe aus und hemmte ihren Fortschrift Unterdessen stellt Bélus die Ordnung in den Schlachtreihen wieder her; Graf Uros sammelt die Flüchtigen, führt si zu neuem Angriff vor und fängt den österreichischen Feldobersten Ratbold; ein zweiter feindlicher Anführer Otto, wird des Grafen Gabriel Gefangener; die deutsche Armee geräth in Unordnung und löst sich endlich in wilde Flucht auf“.

[7] Tehát oldalt kerülve, hátulról.

[8] Freisingi Ottó id. m. Lib. I. 32.

[9] Vagyis 1146. szeptember 11-én.

[10] Fessler–Klein id. m. I. 251. szerint ez a kápolna az a még most is létező Szent Anna kápolna volna, amely Parndorf és Gattendorf (Gáld) között utóbb kőből építtetett fel.

[11] Fessler–Klein (id. m. I. 251.) a csatarendet következőleg írja le: Den Vortrab bildeten Székler und petschenegische Bogenschützen, auf den Flügeln standen die Milizen der Gespanschaften, im Mitteltreffen der König und Bélus mit ungefär 12.000 Mann erlesener Truppen. – „Horváth Mihály (id. m. I. 403.) erről a következőket írja: „A harcrendet (a király) nagybátyja, a tapasztalt Belus-bán intézte el. Az előhadba két csapatban a besenyő és székely ijászok helyeztettek, hogy az ellenséget távolról nyílzáporral köszöntsék. A szárnyakon itt is, amott is a vármegyei katonaság arányos számban osztatott fel; a középen Gejza és Belus-bán, mindegyik tizenkétezernyi hadtesttel foglaltak állomást“. – A mindezen adatok egybevetésével megállapított csatarendet lásd a 7. sz. mellékleten.

[12] Ex regis legione nullo egrediente, sed tanquam in modum sylvafixa immobiliter manente"

[13] Minden bizonnyal Belus bán merész és ügyes közbevágásának hatása alatt.

[14] Bécsnek.

[15] Ez úgylátszik tévedés, mert Bécset a rómaiak alatt Vindobonanak nevezték.

[16] A magyar kútfők 7000-re teszik a németek és 3000-re a magyarok veszteségét.