A 12 éves Géza mellé kormányzóul a szerb származású, de kitünő magyar hazafivá vált Belus, a király atyai nagybátyja, aki már II. Béla idejében drávántúli bán, az új király alatt pedig majd bán, majd nádorispán, majd mint a kettő egyszerre volt, neveztetett ki és aki szerencsés kézzel és nagy körültekintéssel vezette a király kiskorúsága alatt az ország ügyeit.

Nagy genialitása és alkotótehetsége elsősorban a külpolitika terén nyílvánult meg. A spalatóiakat a királyt megkoronáztatása alkalmából üdvözlő követeik útján nemcsak megerősítette eddigi jogaikban és kiváltságaikban, hanem arról is biztosította őket, hogy kereskedelmüket az országban mindenütt szabadon és adómentesen űzhetik.[1]

Béla király hűséges szövetségese, Szobieszláv 1140 február 14-én elhalálozván, a csehek igéretük megszegésével a Szobieszláv előtt uralkodott I. Vladiszláv hasonnevű fiát, II. Vladiszlávot (1140–1173) választották meg hercegükké. Erre Szobieszláv fiai Magyarországba, Gézához szöktek, ahol azok szívesen fogadtatván, Magyarország és Csehország között ismét feszültté vált a viszony.

Ennek ellensúlyozására, de különösen a trónkövetelő Boriccsal szemben ügyes sakkhúzás volt Belus bán ama sikeres fáradozása, hogy 1142-ben a 15-ik évét alig múlt király számára Miciszláv kievi nagyfejedelem leányát Eufrozinát szerezte meg feleségül, mig László hercegnek hasonló célzattal a lengyel fejedelmi házból szerzett jegyest, akivel az Halicsot kapta nászajándékúl.[2]

Miután ezek szerint Borics Oroszországban elvesztette a talajt lába alól, mindenekelőtt a konstantinápolyi udvarnál kopogtatott, de itt az új császárnál, Komnenosz Manuelnél (1143–1180) sem érvén célt, Konrád német császárhoz fordúlt. Ez féltestvére, a cseh herceg neje, Gertrud és férje, Vladiszláv által rábeszélve, megígérte támogatását Boricsnak, dacára annak, hogy Henrik fia mint tudjuk, Géza király testvérével, Zsófiával jegyben járt.[3] Hatalmas szószólója és pártfogója volt Boricsnak a német császár előtt az akkori osztrák őrgróf és bajor herceg egy személyben Jasomirgott Henrik.[4] Végül nem kis mértékben járultak hozzá Konrád megnyeréséhez a Borics által ígért nagy pénzösszegek.[5] Ennek dacára a német császár számottevő segítségben nem részesíthette Boricsot, mert ő neki saját birodalmában a bajor uralomra törekvő VI. Welf herceggel s azonkívül Olaszországban is elég baja volt. Ezeket a bonyodalmakat Belus bán igen ügyesen használta ki, amennyiben Welffel és szövetségeseivel titkos egyezséget kötvén, tetemes pénzsegélyek révén képesekké tette őket arra, hogy Konrádot és Jasomirgott Henriket Frank-, Svábhon és Bajorország védelmében úgyszólván teljesen lekössék.[6] Ezért egyelőre tényleges segélyt egyikük sem nyújthatott Boricsnak, de megengedték neki, hogy tartományaikban német zsoldosokat toborozzon, minél kivált Ratbold őrgróf, az osztrák határvárak parancsnoka volt neki igen nagy segítségére.

A toborzott haddal, melyet Ratbold intézkedései szerint Peugen Henrik és Plein Luitpold grófok vezettek, Borics 1146. április 5-ike körül Pozsony várát, melyet Julián ispán hanyagul őrzött, éjjeli rajtaütéssel hatalmába kerítette, mi mellett a vár őrségét részben leölték, részben foglyul ejtették, részben pedig elfutamították.

A magyarokat nagyon kellemetlenül érintette ez a váratlan és teljesen meglepő támadás s miután a közeli vármegyék zászlóaljai a várat visszafoglalni nem tudták, Géza király nagyobb sereget gyűjtött s nyomban ostrom alá fogta a várat és a várost. Az ennek uraivá vált németek a feltett kérdésre azt válaszolták, hogy őket nem a német császár, sem az osztrák-bajor herceg, hanem uruk, Borics bízta meg a vár megvételével, de azért felmentésüket mégis vagy III. Konrádtól, vagy Henrik hercegtől várták. Ámde a német császárnak a birodalom nyugati részében, Henrik hercegnek pedig Regensburg tájékán a város püspöke ellen kellvén hadakozni, Pozsonnyal egyikük sem törődhetett[7] s így Borics emberei alkura fogták a dolgot s valódi zsoldosok módjára 3000 aranymárkáért[8] (kb. 70.000 frt.) Pozsonyt átadni hajlandóknak mutatkoztak és ez alapon létre is jött a megegyezés.[9]

A magyarok azonban nem a zsoldosokban, hanem Henrik osztrák-bajor hercegben látták a főellenséget, akinek azok alattvalói voltak s akinek országából törtek orozva Magyarországra. Ezért a zsoldosok elvonulása után be is csaptak a Duna mindkét partján Ausztriába és ott erős pusztításokat vittek véghez. Ez a portyázás nemsokára rendes háborúra vezetett a magyarok és Henrik osztrák-bajor herceg között, melyre mindkét részről messzemenő előkészületeket tettek.

Henrik herceg a magyar ügyekre való tekintettel s miután az újabban lengyel háborúba keveredett Konrád császártól támogatásra nem számíthatott, 1146. július havában békét kötött a regensburgi püspökkel és osztrák-bajor és szász kontingensekből álló haderejét augusztus hava folyamán a Fischa menti táborba gyülekeztette.

A magyar sereg 1146. szeptember elején a mosonyi kapunál gyülekezett és azután a Lajtha mentén Mosony és Bruck között ama lakatlan területen ütött tábort, amely a Lajthán is túl majdnem a Dunáig terjedt és amelyet a németek Virveltnek, Lerveltnek, Freifeldnek, vagyis üres, nem művelt területnek, parlagnak neveztek.[10]

Ekkorára már a német sereg is közelebb vonult a mai Bruck környékéhez és ott a Lajtha balpartján táborba szállva, előörseit a nevezett folyóig tolta előre, egyúttal az ellenség szemmeltartására kémeket is küldvén ki.[11]

1146. szeptember 11-én a két sereg a Lajtha és a Fischa között, nem messze az előbb említett folyótól, tehát a mai Bruck közelében összeütközött. A csata lefolyásáról egy hazai és egy idegen krónika elég kimerítő tudósítást közöl, amelyek célszerűen kiegészítik egymást s így azokat megjegyzésekkel kísérve, szószerinti fordításban ideiktatjuk.

[1] Farlatus id. m. III. 174.

[2] Katona: III. 564. k. – Schier, Reginae Hung. 114.

[3] Lásd a 85. oldalon.

[4] Gúnynév „Jach so mir Gott “ német szavakból, ami magyarul annyit tesz, mint „Isten uccse“.

[5] Jellemző, hogy Konrád elhatározását még Giesebrecht is elítéli, mondván (id. m. IV. 215.): „Obwohl Konrad in den engsten Beziehungen zu dem jungen Ungarnkönig stand, dessen Tochter seinem Sohne längst verlobt war, liess er sich doch unbegreiflicher Weise bestimmen, Boris Hoffnungen zu nähren; nicht allein das Fürwort Wladislaws und der Gertrud, sondern auch bedeutende Geldversprechungen das Prätendenten sollen auf ihn gewirkt haben“.

[6] Arenpeck, Scriptores rerum Brunsvic. III. 665. – Hanthaler, Fasci Campil. I. Elog. VIII. 293.

[7] Freisingi Ottó id. m. VII. 34. – Arenpeck, Scriptores rerum Brunsvic. III. 665.

[8] Tria millia librarum.

[9] Thuróczy, II. 66. – Freisingi Ottó id. m.

[10] Freisinigi Ottó, Gesta Friderici imp. Lib. I. 32.: „qui Teutonica lingua Virvelt (Lervelt), quod nos vacantem campum dicere possumus“. Ez alapon egyesek a lajtahamelléki csatát leerfeldi csatának is nevezik, ami szerintem se nem helyes, se nem indokolt, mert maga a csata nem ezen a parlagon, Lervelten, játszódott le.

[11] Freisingi Ottó ugyanott: „Dux etiam cum suis non longe ex altera parte eiusden fluvii (scilicet Lathahe), qui imperii Romani et regni illius… limes est, suos convocans, itidem castra metatur, missis exploratoribus, qui statum hostium diligenter inquirende ediscerent “.