Az eddig majdnem minden trónváltozás alkalmával bekövetkezni szokott ádáz polgárháború az előzmények után most sem maradhatott el, csak az a sajnos a dologban, hogy a király és udvara a túlságosan bosszúvágyó királyné befolyása alá kerülvén, oly rettenetes vérengzésre határozták el magukat, amely az eddiginél még nagyobb elkeseredést szült és még jobban elmérgesítette a különböző pártok közötti viszályt, sőt magának a királynak a helyzetét is még jobban megnehezítette. Ily nagyarányú tömeggyilkolásnak hosszú időn át lidércnyomásként kellett a közvéleményre ránehezednie és egyúttal bizonyára nehéz átok súlyával illette azok lelkiismeretét, akik benne részesek voltak. Szó sincs róla, az akkori durva, csiszolatlan szokások és erkölcsök mellett keztyűs kézzel vajmi keveset lehetett elérni, de azért minden emberies érzésből annyira kivetkőzni és pláne rövid időközökben kétszer egymás után ily vérfürdőt rendezni, még sem lett volna szabad. Ezzel tulajdonképen az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak: még jobban szaporították a Boricshoz szítók számát.

Érdekes az a nagy változás, amely Béla trónrajutásával a magyar külpolitikai helyzetben végbement. Az eddigi magyar királyok rendszerint igen jó viszonyban és szoros barátságban állottak a mindenkori lengyel fejedelemmel, akivel karöltve küzdöttek a németek és a csehek ellen. Most ép ellenkezőleg az osztrákok, csehek s később a német császár voltak azok, akik a magyarok pártján állottak a trónkövetelőt segítő lengyel fejedelem ellen. A német császársággal való jó viszony változatlan maradt, sőt még szorosabbá vált, amidőn Lothárnak 1138-ban bekövetkezett halála után Konrád (1138–1152) foglalta el a trónt, aki a következő évben két éves kis fiának Béla kisleányát, Zsófiát jegyezte el. Fokozta ennek a német-magyar-cseh barátságnak a jelentőségét, hogy utóbb a görög császár is nagyon rá volt utalva a németek jóindulatára, hogy könnyebben hozzáférhessen az őt folyton zaklató sziciliai Rogerhez. Igen ügyes külpolitikai sakkhúzásra vall, hogy Béla király nemsokára Halics fejedelmével, Vladimirko-val is szövetségre lépett, ami szintén bénítólag hatott Boleszlav magyarellenes működésére. Ezek szerint II. Béla külpolitikai gépezete valóban mesésen működött.

Ez is fényes bizonyíték amellett, hogy a külpolitikában állhatatosság nincsen; oly gyakran váltogatják egymást ennél az ellenséges indulat és a jóbarátság, mint akárcsak a bolondos áprilisi időjáráskor a kiállhatatlan szeles, nedves, fagyos napok a verőfényes, napos órákkal és percekkel.

Figyelmet érdemel a krónikák és egyéb feljegyzések pontatlansága, amelyekből csak nagynehezen sikerült még a hadjáratok általános menetét is megállapítani. Hogy Boleszláv az országba történt betörés után első alkalommal a Hernád, másodszor pedig a Vág mentét választotta előnyomulása irányául, annak legfőbb oka az lehetett, hogy 1133-ban már nem akarta újból az előző évben bizonyára alaposan elpusztított területeket hadműveleteinek színterévé megtenni. Béla király mindkét esetben helyesen cselekedett, 1132-ben eléje ment a betolakodónak, hogy ne legyen neki alkalma túlnagy területeket elpuszttani, 1133-ban ellenben az osztrák hadak beérkeztéig várakozó álláspontot kellett elfoglalnia, még pedig igen helyesen a Duna által védve, ahonnan alkalomadtán akár északi, akár keleti irányban gyorsan előretörhetett, ahogyan ezt tényleg meg is tette. A döntő összeütközésnek bizonyára a Nyitra és a Garam között, alighanem inkább az előbb említett folyóhoz közelebb, talán valahol Érsekújvártól délkeletre kellett megtörténnie. A küzdelem mindkét részről az akkori időben szokásos vad elszántsággal folyt és mint kiválóan célszerű eljárást ki kell emelnünk, hogy Béla király hada nem elégedett meg azzal, hogy a csatát megnyerte, hanem annak eredményét könyörtelen üldözés által tőle telhetőleg kiaknázni is igyekezett. Oly intenziv volt az üldözés, hogy az majdnem egy egész évi új, ellenséges területen végrehajtott hadműveletnek vált alapjává. Így aztán nem csoda, hogy végeredményben az ellenfelek annyira megpuhultak, hogy kénytelen-kelletlen ráállottak a német császár által propagált békére.

Az a sok cikornya, amellyel a krónikások ezeket a hadműveleteket és eseményeket is feldíszítették, ha nem is mindenben vehető készpénznek, de azért sok tekintetben jellemző képét nyujtja az akkori viselkedésnek és gondolkozásmódnak. Ilyen szempontból ítélendők meg az egyes szereplő egyéniségek szájába adott kijelentések.