II. Béla trónrajutásakor a nemzet nagyjában véve megint két nagy táborra volt szakadva. Igen sok főúrnak nem volt inyére, hogy egy magával tehetetlen s így mindennemű befolyásolásra könnyen hajló, egy egész ország vezetésére képtelen ember jusson a királyi hatalom birtokába. Ezek – nagyobbára Kálmán és II. István király volt bizalmasai – szívesebben látták volna Boricsot, Kálmán állítólagos törvénytelen fiát a trónon, akit nagyatyja, Vladimir, a kievi nagyfejedelem gondos nevelésben részesített. Ez a Borics II. István halálakor magát Kálmán király törvényes fiának vallván, mint trónkövetelő lépett fel Béla ellen. Oroszországban, ahol az akkori kievi nagyfejedelem, Msztiszláv ugyan hatalmas ember volt, de birodalma több apró, egymással folytonos hábórúságban élő fejedelem között oszlott meg, elég nagy segítséget nem kaphatván, Borics Komnenosz János görög császárhoz fordult támogatásért, aki abban a reményben, hogy ezáltal a magyar ügyekre befolyást nyerhet, szívesen fogadta őt és nagy rokonszenve jeléül egyik rokonát feleségül is adta neki, de katonai segítséget egyelőre vagy nem tudott, vagy nem akart adni. Ezért Borics Kálmán régi szövetségeséhez, a ferdeszájú melléknévvel illetett III. Boleszláv lengyel herceghez fordult, aki őt szintén elismerte és több magyar főúr közbenjárására hajlandónak is nyilatkozott a fegyveres támogatás megadására.

Ennek hire persze eljutott a vak király udvarába is, ahol állítólag a könnyen hevülő és bosszúálló szerb származású Ilona királyné kezdeményezésére elhatározták, hogy még a trónkövetelő elleni hadbaindulás előtt az otthoni urak között rendet csinálnak és a királyhoz nem egész odaadással ragaszkodókat egy csapással megsemmisítik. E célból fontos országügyek megbeszélésének ürügye alatt Aradra általános gyűlést (congregationem generalem) hirdettek, amelyen az összes főuraknak meg kellett jelenniök. E gyülésen a királyné a krónika szerint[1] a következő kérdést, illetve felhívást intézte az egybegyűltekhez. „Híveim, nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok ide! Miután az Isten mindnyájatoknak ép szemet adott, tudni akarom, hogy miért fosztották meg szemevilágától urunkat, királyunkat és hogy kiknek tanácsából történt ez? Nevezzétek meg őket s itt e helyen álljatok érte bosszút s adjatok arról nekünk számot!“ E szavak hallatára a nép nekirontott azoknak az uraknak, akiknek részük volt a király megvakításában. Némelyiket megkötözték, másokat megcsonkítottak, hatvannyolc gazembert pedig ott helyben kegyetlenül megöltek. Azonkívül minden fi- és nőágon való rokonaikat összeírták, birtokaikat pedig a székesegyházak között osztották el.“

De a kegyetlen erőszak ép úgy, mint eddig, most sem járt a kívánt eredménnyel, sőt annak nyomán Borics hívei talán még inkább megszaporodtak, mert „mivel a magyarok lelke – mondja folytatólag a krónika – folytonosan háborog, mint a sós tenger, a Leviatan gonosz fajzata követeket küldött a fattyú Borics hoz, hívták őt, hadd jőjjön és foglalja el segítségükkel az országot, mert ők elhiszik, hogy ő Kálmán igazi fia.“

Ily előzmények után Borics és pártfogója, Boleszláv az összegyüjtött lengyel és orosz hadakkal 1132 nyarán a Poprád völgyén át benyomult Magyarországba s Bélán Késmárkon, Lőcsén, Szepesváralján és a Branyiszkón át a Hernád völgyébe, majd onnan a Sajó mellé nyomult előre. Közben azonban a király környezete sem maradt tétlen s míg egyrészt Luitpold osztrák őrgróftól erős segélyhadat nyert, melyet fia Albert, a király sógora vezetett a király táborába, addig Szobieszláv cseh herceget rávette, hogy Lengyelországba törjön be. Ezek után a király is elindult és eléje ment a trónkövetelőnek. Útközben azonban a magyar főurak egyike-másika úgylátszik még mindig gyanúsan viselkedhetett, s azért a király környezete szükségesnek tartotta, hogy még egy újabb szelekciót végezzen s összehivatván az országnagyokat, a király megkérdezte tőlük, fattyúnak tartják-e Boricsot, vagy Kálmán igazi fiának? A király hívei erre egyszerűen azt válaszolták, hogy fattyú és méltatlan a koronára, de voltak olyanok is, akik magukban egyet-mást mormogva, habozva kitérőleg válaszoltak. Így módjában állott a királynak és bizalmasainak, hogy „a bakokat külön válassza a juhoktól.“ El is határozták, hogy megölik az árulókat, mert különben Boricshoz találnak menni és veszedelmet hoznának az országra. És a határozatot gyorsan tett is követte, Lampért ispánt, amint a király mellől kihúzták, tulajdon testvére, Hypolit egy székkel úgy fejbeütötte, hogy az rögtön kettéhasadt és a repedésen kiloccsant az agyveleje; Lampért fiát Miklóst, ott lefejezték; Majnoldot az Ákos nemzetségből másokkal együtt megölték. A megmenekült pártütők különváltak, Boricshoz csatlakoztak és szintén támadásra készültek a király ellen. Ezek élén Tivadar, Folkos, Titus és legkivált Sámson állott, aki azzal dicsekedett, hogy a király elé megy és őt mindenki előtt szemtől szembe megalázza. Ez az ötlet Boricsnak is tetszett és tényleg, amidőn a király a Sajó mellett táborbaszállt és jobbágyaitól körülvéve sátrában ült, egyszerre csak betoppan és így szól hozzá Sámson: „Mit csinálsz, te hitvány kutya az országgal?! Jobb lesz ha átadot a királyságot a te uradnak, Boricsnak, te pedig elmész kolostorodba barátnak, úgy ahogy apád tette.“ Mire az urak meglepetésükből felocsúdtak, Sámson már elhagyta volt a sátort és lovára pattanva, elrohant. Az urak nem üldözhették, mert gyalog jöttek a királyhoz, ellenben Bud ispán egyik szolgája a zajra lándzsát ragadott, gyorsan az egyik nyergeletlen lóra kapott és Sámson után iramodott, aki üldözője elől a Sajóba ugrott. Ezt azonban vesztére tette, mert páncélinge miatt úszni nem tudott s így üldözője ott agyon is szúrta.[2]

Ilyen előzmények után készülődött a Sajó által elválasztott és valahol Zsolca környékén felvonult két ellenséges tábor a döntő mérkőzésre. Ez alatt természetesen tovább folytak a kölcsönös üzengetések s különösen Béla hívei nem győzték eléggé hangoztatni a lengyel és orosz vezérek előtt, hogy nem helyesen cselekszenek, hogy a fattyút segítik az ország törvényes királya ellen. Ez és a hír, hogy otthon lengyel földön már a csehek garázdálkodnak, már-már arra bírta a lengyeleket, hogy hazájukba visszatérjenek, bár Boleszlav a maga személyére inkább ragaszkodott ama elhatározásához, hogy merész támadással nekimegy a magyaroknak.

E hosszabban tartó ingadozás közepette Béla király serege – egyik szárnyon a magyarok, a másikon az osztrákok – 1132 július 22-én megrohanta Boleszlav és Borics táborát és azt véres tusa után széjjel is verte. Maga Boleszlav is lovát vesztvén, csak más lován tudott megmenekülni. Béla győzelme teljes volt.[3] Egyes magyar vitézek páncélinge csak úgy csepegett a vértől s a nap hősei gyanánt a krónika Gaáb, Bátor, Vasas és Miksa vitézeket említi, akiket a király gazdagon megjutalmazott.

Más források szerint[4] az 1132. évi sajómenti táborozás alkalmával egyáltalában nem került csatára a dolog, mert Boleszlav a csehek lengyelországi pusztításának és a királypárti magyarok rábeszélésének hatása alatt visszatért hazájába, mire Borics is visszavezette az orosz segélyhadakat hazájukba, de már most elhatározták, hogy a következő évben még nagyobb haddal újból betörnek Magyarországba.

Ennek megakadályozására Szobieszlav 1133. június 16-án újból betört az ekkor még Lengyelországhoz tartozó Sziléziába, ahol mintegy 300 falut gyujtott fel és rabolt ki, de ez sem volt képes Boleszlavot az elhatározott magyar hadjárattól visszatartani, amelynek céljára Borics most még nagyobb orosz zsoldos segítő sereget hozott magával. A Magyarországba betört sereg ezúttal a Vág völgyén vonult lefelé, útközben óriási zsákmányt ejtve.

Béla király a Duna jobbpartján várta be a Luitpold osztrák őrgróf által újból rendelkezésére bocsátott segélyhadakat s azokkal június közepe táján egyesülve, átkelt a Duna északi partjára, ahol június 22-én került a két fél között, hogy hol, azt egyik forrás sem említi közelebbről, döntő csatára a dolog, amelynek lefolyását a források nagyjában úgy adják elő az ott szereplő személyekkel együtt, ahogy ezt fentebb a sajómenti csata leírásánál említettük.

Döntés után a győzelmes magyar és osztrák sereg egészen Sziléziáig üldözte a visszavonuló lengyeleket és ott a csehekkel egyesülve, még a következő 1134. évben is hadakozott Boleszláv hadaival, amelyet úgyszólván teljesen tönkretett. Mindez azonban nem zárta ki, hogy Boleszlav nemsokára újból haddal támadja meg Magyarországot s így Béla és környezete legcélszerűbbnek vélte, ha vele állandó békét köt. Ennek közvetítésére Béla II. Lothár német császárt (1125–1137) kérte fel, ami már 1135 május havában eredményre vezetett, bár a végleges szerződés csak 1137-ben köttetett meg.[5]

Ezzel Borics szerencsecsillaga is lehanyatlott és amidőn 1138-ban legnagyobb pártfogója, Boleszlav elhalálozott, többé szó sem lehetett róla, hogy a magyar koronára való igényeit még továbbra is érvényesítse.

[1] Bécsi Képes Krónika 69.

[2] Bécsi Képes Krónika 69.

[3] Nem lehet vita tárgya, hogy az ütközetben magyarok és németek egyaránt vitézül harcoltak s ezért nem tarthatjuk elfogulatlannak Fresingi Otto (id. m. VII. 21.) ama dicsekvését, hogy a lengyelek leginkább azért futottak meg, mert a magyar táborban a német szó volt a túlnyomó: „Ille (t. i. Borics) vero audito strepitu ac adhortancium voce, es linguae idiomate multitudinem Teutonicorum in acie fore cognoscens, illorum potius quam Ungarorum terrore perculsus, uno cum Poluniorum duce, amissis in fuga multis, terga vertit.“

[4] Thuróczy, II. 64. – Freisingi Ottó VII. 21. Continuatio Cosmae Pragensis Pertznél IX. 138. – És ezek nyomán Szalay László id .m. I. 249. – Horváth Mihály id. m. I. 394. – Fessler-Klein id. m. I. 239. – Palacky, Geschichte von Böhmen I. 409.

[5] Continuatio Cosmae Pragensis az 1135. évhez. – Freisingi Ottó id. m.