II. István betegen tért vissza a görög háborúból s miután magának gyermeke nem volt, azt pedig nem tudta, hogy a megvakított Béla még életben van, arra akarta rábírni az ország főurait, hogy Zsófia nővérének Saul nevű serdülő fiát fogadják el utódává. Ámde közben, talán már István távolléte alatt a főurak egyrésze mást gondolt, mert „Bors ispánt és Ivánt, kiket hiú remény kecsegtetett, a pártütők királlyá választották. De István újból magához tért s akkor Ivánnak fejét vétette. Bors ispánt pedig csúfosan elűzte Görögországba és egyúttal végzést hozatott, hogy maradékából soha senkit se tartsanak méltónak arra, hogy a királyi udvarba lépjen.“[1]

De ezzel a trónörökös kérdése még nem volt megoldva. Ekkor azok az urak, akik tudták, hogy a pécsváradi monostorban elrejtett Béla még él, felfedezték a titkot István előtt is, aki rendkívül megörült a hírnek s Bélát nyomban udvarába hozatta. Sőt Tolnában külön udvartartást rendezvén be számára, követeket küldött szövetségeséhez, Uros szerb nagyzsupánhoz, s annak lányát kérte meg a vak herceg számára. Élete végén még az az öröme is meglett Istvánnak, hogy a fiatal párnak fia született, akit Gézának kereszteltek.[2]

Teljes nyugalma azonban a vérhasban szenvedő Istvánnak utolsó percéig sem volt. A magyar főurakban nem bízván, magát mindenütt besenyőkkel vétette körül s ezek és a magyarok között napirenden voltak az összekoccanások. Egy napon, amidőn a király éppen jobban érezte magát, a besenyők feje, Tatár, sírva panaszolta, hogy embereit a magyarok nyakra-főre öldösik. Erre a király megindultan azt felelte: Ne essetek kétségbe, jobban érzem magam, meggyógyultam s mindegyikért, akit közületek megöltek, tizet ölök meg! De a javulás csak látszólagos volt és midőn már közeledni érezte halála óráját, barátruhát öltött magára és nem mint király, hanem mint szerzetes halt meg 15 évi uralkodás után 1131. március elsején.

[1] Bécsi Képes Krónika 68.

[2] Thuróczy II. 63.