Azt a szomorú valóságot, hogy eddig minden királyunknak élete végén gondterhelten kellett utóda tekintetében intézkedéseket megtenni, István már csak azért sem kerülhette el, mert neki gyermeke nem lévén, Álmos halála után magát utolsónak hitte Árpád férfinemzetségében; nagyon bántotta tehát, hogy halálával lehull nemzetsége fejéről a korona. Így boszúlta meg magát az a napirenden lévő üldözés és kegyetlenkedés, amelyet a mindenkori királyok legközelebbi rokonaikkal szemben elkövettek. II. István időszaka azonkívül még azért is tele van felette szomorú emlékekkel, mert az ő 15 évi uralkodása alatt a trón és a nemzet sohasem érezte magát érzésben és gondolatban egynek, sőt ellenkezőleg, szomorú, de való, hogy az országnak e két, a legnagyobbfokú harmóniára szoruló tényezője állandóan gyűlölettel és bizalmatlansággal viseltetett egymással szemben. És még szerencse, hogy ily áldatlan viszonyok mellett az ország területi integritása nagyobb csorbát nem szenvedett.

Miután a nemzet többsége és a tulajdonképeni magyar katonaság nem szívesen harcolt a király által időről-időre felvetett és felidézett, de a nemzet által nem eléggé fontosaknak vélt külhatalmi kérdéseknek s bonyodalmaknak harc és háború útján való megoldása érdekében, István kénytelen volt szűkebbkörű királyi haderejét a hospesek (idegenek, vendégek) még nagyobb számban való felvétele által szaporítani. E létszámszaporítás jelentékeny része a besenyőkből telt ki, akik II. Istvánnak mindenkoron kedvencei voltak s akiket rendszerint a magyar urak mellőzése mellett felette sok kedvezményben is részesített, illetve különös kiváltságokkal ruházott fel. Ez a magyarok és a besenyők között sajnálatos ádáz gyülölködések és tettleges bántalmazások kútforrásává lőn.