Az 1127. évi görögháborúnak az oroszhoz hasonlóan szintén nem nemzeti, hanem a király magánérdeke volt az indító oka. Ezt István restelte bevallani s így inkább azt hozta fel ürügyül, hogy a branicsevoi görögök a Konstantinápoly felé törekvő magyar kereskedőket bántalmazzák és kirabolják. Később Magyarországon Piroska, illetve Iréne császárné megbántásában keresték a háború okát. E verzió szerint a büszke János császár, miután atyja birodalmát újból a Tigris és Euphrates folyókig terjesztette ki, egy ízben büszke önérzettel azt találta mondani feleségének, hogy tulajdonképen a magyar király is az ő alattvalója. Erre a császárnéban felfortyant a magyar vér és ellentmondott férje állításának, aki annyira megfeledkezett magáról, hogy bár nagyon szerette nejét, azt első felindulásában megverte. Miután Piroska megüzente, illetve elpanaszolta öccsének, hogy minő bántalmazásban részesült férje részéről, II. István állítólag a nővérét ért gyalázatért kezdte volna meg a háborút.

Ezek az adatok tehát mind amellett szólnak, hogy a háborúnak tényleg nem nemzeti, hanem tisztán dinasztikus háttere volt s így azt István, okulva az oroszországi kellemetlen tapasztalatokon, nem is a nemzeti haderővel, hanem nagyobbára zsoldosokkal és közvetlen környezetéhez tartozó fegyveresekkel indította meg. Egyáltalában feltűnő, hogy a II. István alatt viselt háborúk mind jelentéktelen és alárendelt célok miatt folytak, miért is azok a nemzet nagy tömegét meglehetősen hidegen hagyták. Csak midőn a görög császárral oktalanul felidézett háborúskodás folyamán a karassói csata után már az ország területének egy része is veszélyben forgott, látjuk ismét, hogy a főurak jelentékenyebb része újból a király zászlaja köré gyülekezik. Szerencsére azonban nemcsak István király, hanem János is nagyobbára csak alárendelt célok elérésére, egyes városok és várak elfoglalására törekedett anélkül, hogy azok állandó megtartásáról kellőképen gondoskodott volna. Az ily nagyobb koncepció, a kellő erély és következetesség nélkül végrehajtott hadműveletek azután természetesen maradandó eredményt sem szoktak felmutatni és valóban kár azért a sok vérért és emberáldozatért, amelyekbe azok kerülni szoktak. Ily végeredményben teljesen céltalan és kézzelfogható eredményeket és következményeket egyik fél számára sem biztosító műveletnek tekinthetjük a karassói csatával végződő 1128. évi hadjáratot is, amely már István megbetegedése folytán a magyarokra nézve igen kellemetlen auspíciumok mellett indult meg.

Jellemző és a király és a magyar főurak között uralgó feszült viszonyra enged következtetést, hogy István megbetegedése folytán a sereg fővezérletét nem magyarra, hanem idegen emberre bízza, akinek a hadműveletekre nézve meglehetősen kötött marsrutát ad, amennyiben azt csak a Duna-vonal, vagyis az országhatár védelmére utasítja, holott István a megelőző évi hadjárat alkalmával a leggyorsabb és legmerészebb offenzivával meglehetős mélyen nyomult be az ellenség területére.

A krassói vagy haramvári csatában a görög császár hadvezéri fölénye minden kétséget kizárólag érvényesült. A tévútra vezetés céljából elrendelt tüntetések, az átkaroló csoportok észrevétlen Duna-átkelése, előnyomulása a Néráig és meglepő oldaltámadása, a főerőnek a hajóhad dícséretre méltó támogatása mellett a kellő időben történt erélyes és határozott fellépése, majd a harcnak a legelszántabb módon való végrehajtása és vezetése valóban a legteljesebb elismerésre méltó. Csak egyben hibázott a görög császár: nem tudta vagy nem akarta a remek győzelmet erélyes üldözés által ki is aknázni. Ezért a végeredmény az erkölcsi sikertől eltekintve csakhamar nullává zsugorodott össze.

Viszont alapjában véve a magyar sereg fővezérének a terve is helyesnek mondható. Királya által védelemre utasítva, a legjobb, amit tehetett, abban állott, hogy az ellenséget a Dunán való átkelés közben támadja meg. Azonban ennek az alapjában véve helyes tervnek a kivitele nemhogy jónak, hanem határozottan rossznak mondható. A legnagyobb baklövés, amit Stefel barátunk elkövetett, az volt, hogy hagyta magát az ellenség által meglepni, aminek aztán valóban szégyenteljes és sajnálatos következményei lettek.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy a krónikák a csata lefolyását és a magyaroknak az annak folyamán szenvedett veszteségeit erősen túlozva adják elő, de hogy a vezér ügyetlensége és a felderítő és biztosító szolgálat hanyag kezelése miatt igen sok drága embervér veszett oda, azt senki sem vonhatja kétségbe.

Hogy az uralkodók kölcsönös üzengetései talán akkor sem voltak teljesen udvar- és szalónképesek, az több mint bizonyos, István király vérfagyasztó kegyetlenségei pedig határozottan visszataszítók és útálatosak. De a görög császár tréfája sem utolsó dolog és a kor felfogására, durva szokásaira és erkölcseire vet fényt János ama büntetése, amellyel a szerencsétlen razanji parancsnokot sujtotta.