A bizanci császárságban Komnenosz Alexios halála után ennek fia János, László király leányának, Irénnek vagy Piroskának férje, került a trónra. Idemenekült megvakítása után Álmos herceg is és ott igen szívélyes fogadtatásra talált. István őt itt egyelőre nem háborgatta, de midőn az István kormányzásával elégedetlen főurak mindig számosabban hagyták el az országot és Álmos köré gyülekeztek, István nem tudván, hogy még a szintén megvakított Béla is él, Álmosban látta egyetlen riválisát s így Komnenosz Jánostól annak kiutasítását követelte, amit azonban ez megtagadott. Erre István 1127. nyarán udvari népével, zsoldosaival és 700 francia vitézzel betört a római birodalomba, vagyis a görög császárságba. Ezzel az ostromszerekkel is bővebben ellátott sereggel István mindenekelőtt Nándorfehérvárt (Belgrádot) vette be s annak falait lerontván, köveit hajókon Zimonyba vitette, mely ily módon erős végvárrá lett.[1] E munkálatok közben István gyorsan „mint a villám“ továbbhaladt a Duna jobbpartján, meglepte és kirabolta Branicsevo (Boroncs vagy Barancs) várát, majd Nist, Szeredecet (Szófia) és csak Philipoppolisznál, ahol a görög császárt találta magával szemben, akadt meg a támadó hadművelet. Útközben István mindenfelé oly rémületet terjesztett, hogy a föld népe az ő nevével ijesztgette szótfogadni nem akaró gyermekeit.

Komnenosz János császárt a magyarok betörése nagyon meglepte és készületlenül találta s így nem tartotta tanácsosnak, hogy az erődített Phlippopoliszból kilépve, nyílt mezőn szálljon szembe Istvánnal. Viszont az utóbbi sem merte az erősen megerődített várost megtámadni s ezért azt üzenvén Komnenosz Jánosnak, hogy nem is császár, hanem vén banya, aki semmit sem mer tenni, hadaival visszatért Magyarországba. De a császár sem maradt adós; a vett üzenetre azt üzente Istvánnak, hogy vigyázzon, mert még ez évben köldökéig ki fogja herélni.

Nemsokára ezután, 1127. szeptember havában, Álmos meghalt s így a háború tulajdonképeni oka megszüntnek volt tekinthető. De a megbántott János császár boszut forralt és a következő évre nagy sereget gyűjtött, hogy a magyar betörést megtorolva, az elpusztított és kirabolt vidékekért bosszút álljon. Fekete tengeri hajóhadát is a Dunára rendelte, szárazföldi hadseregét pedig a genuai zsoldosokkal is gyarapította.[2] A sereg a Duna jobbpartján Ram (görögösen Chram) tájékán a Krassó (Karas) és Néra folyók torkolatával és az ezek közt a mai Uj-Palánka helyén állott Haram várral szemben vonult fel.

De István is mindent megtett, hogy az ellenséget a Duna mentén kellőleg felkészülve fogadhassa. Seregében most már nagyobb számban magyar nemzeti csapatok is voltak, sőt még Szobieszlav cseh herceg is küldött egy jókora hadat Vencel morva herceg vezérlete alatt; ép így gondoskodott István a kellő számú hajóhad kiállításáról is. De ép amikor a seregnek az Aldunához kellett volna indulnia, István Egerben megbetegedett s így a sereg vezerlétével nejének valamelyik közeli rokonát, valami Steffaning nevű grófot – a krónikákban Stefelnek, Setefelnek nevezve – bízta meg, meghagyván neki, hogy csupán az Alduna védelmére szorítkozzék. Steffaning gróf arra számítva, hogy a császár Haram vár tájékán akar a Dunán átkelni, seregével ott, a Krassó és Néra folyók közti síkon ütött tábort azzal a szándékkal, hogy a császárt a Dunán való átkelés közben, vagy közvetlenül annak megtörténte után fogja megtámadni.

Komnenosz János császár ügyes hadvezér létére tüntetései által még jobban megerősíté ellenfelét abban a hiszemben, hogy a görög sereg csakis Ramnál akar a folyón átkelni s ez alatt annak egy részét tovább keletre eltolván, azt a mai Báziás tájékán, az ottani hegyek által fedve, rendelte a Duna tulsó oldalára, hogy onnan meglepőleg a magyarok oldalába kerüljön. Úgy is történt. Ez a seregrész a Néra vonalát elfoglalván, a magyarokat kelet felől támadta meg. Ezalatt János császár is triremis hajójára szállva, hadserege főcsoportjának is jelt adott a komoly támadás megkezdésére. A mindig eredménnyel alkalmazott görögtűz a magyar hajók nagyrészét most is felgyújtotta, a többiek pedig szétszórattak, s így nemsokára ez a csoport is a túlsó parton volt. A magyar sereg eszerint most már két irányból megtámadtatván, a Krassó folyónak szoríttatott és nagy veszteséget szenvedett. Erről a csatáról a krónika következőleg emlékszik meg:[3] „Oly nagy volt ott a vérontás, amilyen ritkán szokott történni, mert annyi vér omlott a Krassó patakába, hogy az vérnek látszott; a páncélos emberek mint a tuskók feküdtek a vízben és a szaladók és üldözők úgy keltek át a tetemeken, mint valami hídon; úgy mészárolták a magyarokat, mint az ökröket és nem vala senki, aki megmentse őket a görögök kezéből. Elesett ott Csiz ispán más jó vitézekkel együtt.“ Fogságba került az ispánok közül Ákos és Keled.[4]

E csata révén Haram vára nagy zsákmánnyal együtt János császár kezébe került, aki azonban nem nyomult tovább északra, hanem a Dunán visszamenve, újra megerősíté Barancsot s azután hajóhad által kísérve, a Szerémség ellen fordult és a római birodalomnak a Száva és Duna között fekvő e régi „termékeny“ tartományát, amelyet a görögök még mindig Frankochorion-nak (frankföldnek) neveztek, Zimony várával együtt elfoglalta, majd Branicsevoban, (Barancsban) erős őrséget hagyva, visszatért Konstantinápolyba.

A krassói, vagy haramvári vereség súlyos csapás volt ugyan a magyarokra nézve, de ez az ország erejét nem törte meg. Már a következő 1129. évben István ismét új sereg élén állott, amelyhez szövetségese, Szobieszlav cseh herceg újból küldött Vencel morva herceg vezérlete alatt segítséget. Ezzel a sereggel István ismét az Aldunához vonult s ott rohammal bevette a Kurtikiosz által keményen védett Barancsot s a vár felgyújtása után ennek őrségét részben felkoncoltatta, részben fogságba ejtette. A vár parancsnoka, amikor látta, hogy minden veszve van, kevesedmagával elmenekült. Ezért János császár őt mint árulót megvesszőztette. Innen István a Szerémségbe indult, s azt is visszafoglalván, seregével hazatért.

János császár nem volt hajlandó a történtek felett szemet húnyni és bár már késő őszre járt az idő és útközben még a szerbek mozgalmát is el kellett nyomnia, akik a magyarokkal egyetértve, Rasum (Razanj) várát[5] kerítették hatalmukba, jelentékeny sereggel vonult újból a Dunához és Barancsot visszafoglalva, azt ismét felépítteté. Ellenben a Szerémség visszafoglalását még csak meg sem kísérelte. A barancsi építési munkálatok közben a seregnek egyrészt a hideg időjárás okozta betegségek, másrészt eleség hiánya miatt is sokat kellett szenvednie s ennek létszáma napról-napra fogyott.

István a császári sereg e nehéz helyzetét felhasználni akarván, gyorsan a Duna mellett termett és az erődítési munkálatokkal foglalatoskodó görögöket meglepően megtámadni és megsemmisíteni igyekezett. Azonban egy előkelő és gazdag olasz nő,[6] aki Magyarországon lakott, elárulta a császárnak a magyarok tervét s így János császárnak alkalma nyílt, hogy seregével a hegyeken keresztül, a Komcsi Planina szoroson át, majdnem járatlan utakon a Kakeskalán (a rossz lépcsőkön) át kicsússzon a támadás elől. Csak utóhadát érte még a magyar támadás, mely alkalommal a sereg podgyászával együtt a császár sátra is a magyarok kezébe került.[7]

István megtudván az árulást, rettentő haragra lobbant és a kézrekerült Kristianát elevenen megégettette, társait pedig nagy kínzások közben kivégeztette.

Az Álmos halála óta céltalan háborúskodást végre mindkét fél megúnta és mindegyik kereste a békés megegyezés lehetőségét. Végre a Duna egyik szigetén Barancs mellett 1130 elején a két uralkodó összejött, „ott országnagyjaik előtt sokáig vádaskodván és mentegetőzvén, végre békét kötöttek és visszatértek hazájukba“.[8]

[1] Kinnamos, Historiae, I. 10.

[2] Thuróczy II. 63. – Niketasz Choniatesz 705. – Kinnamos 329.

[3] Bécsi Képes Krónika 68.

[4] Kinnamos szerint.

[5] Rasum várának parancsnokát a császár gyávasággal vádolta és ezért őt női ruhába öltöztetve és szamárra felültetve hordoztatta körül a táborban.

[6] Ezt Pauler (id. m. I. 307.) a Bécsi Képes Krónika nyomán Kristiananak nevezi. Bécsi Képes Krónika 68.: Dominam Christianam conbussit".

[7] Thuróczy II. 63. – Kinnamos és Niketasz id. m. – Cronicon Zwetlicense, Claustro-Neoburgense és Australe.

[8] Bécsi Képes Krónika 68.