A bel- és külföldi krónikák adatai a leírt orosz hadjáratot oly különbözőképen adják elő, hogy ezekből bajos ennek a háborúnak egyöntetű képét megszerkeszteni. De elvégre a főbb eseményeket ezekből a különböző adatokból is megkonstruálhatjuk és ez teljesen megfelel a mi céljainknak.

Ez a hadjárat főleg azért nevezetes, mert abban a királynak elég rideg parancs formában kifejezésre jutott akarata direkt ellentétbe jut a nemzetet képviselő főurak akaratával és sértett önérzetével. A királyi parancs teljesítésének ez a határozott megtagadása oly jelenség, amelyre eddig nem volt példa Magyarországon. Ez sokkalta súlyosabb volt a legutóbbi várkonyi esetnél is, de viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy erre a lázadásszerű nyílt ellenszegülésre maga István király adott okot durva, nyers, erőszakosságával, és nemeseinek és főurainak jogos érzékenységét és kívánságait semmibe sem vevő visszataszító modorával. Ez a háború közepette ellenséges földön hirtelnül kirobbant nyilt ellenszegülés tanúlságos lecke lehetett Istvánra nézve, hogy oly életbevágó kérdésben, aminek az ország szempontjából a háborút tekinthetjük, a nemzet akarata ellenére nem lehet és nem szabad semmit sem megkockáztatni. De másrészt katonai szempontból tekintve a dolgot, az engedelmességnek ily nyílt megtagadása a fővezérrel és királlyal szemben, még ha az minden egyéni és saját érdektől menten kizárólag csak az ország javának ürügye alatt és szem előtt tartása mellett történt volna meg, a hadsereg legfőbb kincse, a fegyelem szempontjából oly súlyos cselekedetet, vagy jobban mondva bűnt foglal magában, amelynek végeredményben épen az ország érdekében sohasem volna szabad előfordulnia.[1]

Ily nagy hibák és bűnök akárcsak egyes személyek, csapatrészek, akár egész seregtestek és seregek részéről azonban rendszerint csak akkor és ott fordulnak elő, ahol és amikor a hadsereg vezetői, sőt maguk a csapatok is nemcsak katonák, hanem egyúttal részben egyéni, részben közpolitikát űző egyének is, vagyis ahol háború esetén az eddigi államférfiak veszik kezükbe a csapatok katonai vezetésének nagy és fontos feladatát és ahol maguk a közkatonák sem egyebek, ideiglenes katonai vezetők alá került polgári egyéneknél. Azért tört magának utat az idők folyamán ez a feltétlenül egyedüli helyes elv, hogy a katonaságnak mindenféle politizálástól mentesnek kell lennie. Ezt az elvet azonban csak az állandó hadsereg intézményének megvalósulásával kapcsolatosan lehetett érvényre juttatni.

[1] Hogy nem katonai egyének és történetírók ezt az esetet sokkal enyhébben bírálják el és egészen más világításba helyezik, az bennünket, katonákat nem lep meg túlságosan. Igy Marczali (id. m. II. 264.) erről a hadsereg és királya között keletkezett konfliktusról következőleg ír: „Nagy jelenet ez, egyike azoknak, melyek korszakot jelölnek a nemzetek történetében. A magyar urak már előbb is döntöttek, csatlakozásuk vagy elpártolásuk által a fejedelmek testvérharcaiban. Arra is volt már eset Kálmán idejében, hogy mindkét féltől megtagadták a hadiszolgálatot, mert nem látták okát a polgárháborúnak. Hanem az, hogy a magyar főurak mint rend, szembeszállottak volna a törvényes király akaratával, II. Istvánig nem történt meg. Hogy ez a fordulat beállhasson, éreznie kellett mindenkinek a király akaratának, parancsának káros voltát. Mihelyt Jaroszlav elesett, a háborúnak, vérontásnak oly távol vidéken, messze a hazától, csakugyan nem volt többé célja. A magyar vitéz nem akart lelketlen eszköz lenni ura kezében: már másnak is élt, mint viadalnak, háborúnak. A magyar királyságnak roppant, majdnem korlátlan hatalma a hadvezérség talajából nőtt ki: a nemzet katonás szellemében bírta erős gyökerét. Mihelyt a magyar más is lett, mint katona és mihelyt a király viszont csak vezér akart lenni, nem pedig hű népének gondja viselője, ezt a hatalmat meg kellett korlátozni. (Ez az én nézetem is, de nem a harctéren nyílt ellenszegülés útján, hanem otthon, törvényes formák között!) Az a Kozma Pázmán nemzetségéből, alkotmányos küzdelmeinknek első, elszánt, győzelmes bajnoka“.