A magyar kormányzók szükségesnek vélték, hogy ama barátságos viszony megújítására és megszilárdítására, melyet Kálmán király Bretiszlav cseh herceggel kötött, az ifjú király és a csehek jelenlegi fejedelme, Vladiszlav (1110–1125.) személyesen találkozzanak egymással. A találkozás helyéül a Morva baloldali mellékfolyóját s egyúttal határfolyót képező Olsava partján fekvő lucskói mező[1] jelöltetett ki. A megállapított időben mindkét fél meg is jelent számos kísérettel, de a barátságos megegyezés helyett félreértések és bujtogatások következtében 1116. május 13-án véres összeütközés keletkezett.

Az esetet a magyar és a külföldi krónikák különbözőképen adják elő, azért jó lesz, ha mindkettőt meghallgatjuk. A Bécsi Képes Krónika (I. 68.) eképen adja elő a dolgot: „Amidőn István király híveivel Magyarország szélére az Orsova folyó[2] mellé érkezett, szembejött vele a cseh herceg is, úgy, hogy csak a folyó választotta el őket egymástól. Egy Solt nevű ember, akinek folyton gonoszságon járt az esze és akit gazságai miatt száműzték Magyarországból, szintén ott volt a cseh táborban. Ez a fejedelmek találkozása előtt titkon üzenetet küldött a királynak: én híve vagyok királyomnak és amit a csehekről tudok, megjelentem neki; tehát mihelyt értekezni fog a herceggel, a herceg azonnal elfogatja, mert megtudta, hogy a király emberei fegyver nélkül jöttek. A hercegnek viszont azt üzente Solt: ölts fegyvert és néped is harcra készen álljon táborában, mert a király el akar fogatni. A csehek, mint dühös és iszákos emberek, úgy is tettek, ahogy Solt javasolta. Erre az ármánykodó újra azt üzente a királynak, hogy küldje előre ijjászait, nehogy a csehek meglephessék táborát. És a király, mint indulatos ember, meg is parancsolta, amit Solt ajánlott, tanácsának megkérdezése nélkül. A csehek pedig amint látták az ijjászokat jönni, már nem kételkedtek Solt szavainak igazságában és reájuk rohantak. A hitvány besenyő és székely had pedig harc és kedv nélkül visszafutott a király táboráig. Amint a király ezt meghallotta, kevesedmagával gyorsan elfutott Magyarország felé, mivel az ő emberei tényleg fegyvertelenül jöttek és mert azok, akiknek volt is fegyverük, már azért sem fegyverkezhettek, mivel nem tudták, hogy mi is a király szándéka, aki azt hitte magáról, hogy bölcsességben Salamonnal, vitézségben Sámsonnal, bátorságban pedig Dáviddal egyenlő, pedig egyikkel sem mérkőzhetett. A csehek pedig erősen feldúlták a király táborát. János nádorispán, Uros fia, akinek tábora távol volt a királyétól, amint a történtekről hírt vett, nagy csendben és nyugalomban felfegyverzé népét és reácsapott a táborfosztogató csehekre. És az Úr szétzúzta őket a magyarok kardjának színe előtt, szörnyű halállal sújtván őket. Azután János hírnököt küldött a király után, bejelentvén neki győzedelmét. István nagy örömmel tért vissza és csak azon búsult, hogy Solt, aki hazugságaival annyi bajt okozott, nem esett el az ütközetben“.

Ezzel szemben az egykorú Cosmas következőleg írja le az eseményeket:[3] „A magyaroknak roppant erejű, gazdag, fegyverekben hatalmas és a világ minden királyával megküzdeni képes fejedelmei, Kálmán királyuk halála után követeket küldtek Vladiszlav herceghez, hogy új királyukkal, Istvánnal erősítse és újítsa meg a régi békét és barátságot. A herceg hozzájárult s eljött övéivel az Olsva folyóhoz, mely Pannóniát elválasztja Morvaországtól. A magyarok nagy tömege ekkorára már ellepte Lucska mezejét, mint a tenger fövenye, vagy mint az eső cseppjei; szóval sáskák módjára elborították az egész területet. A másik oldalon a herceg ütött tábort. De amint a szentírás mondja: jaj annak az országnak, melynek gyermek a királya! A magyar főurak a velük született gőggel a herceg barátságos szavaira inkább kihívóan, mint békésen válaszoltak s ezért a herceg nem akart aznap elmenni a találkozóra. Ezek pedig ezt zokon vették és három külföldi zsoldos csapatot rendeltek ki védelmükre a táborból a folyón túlra. A herceg abban a hiszemben, hogy ezeknek a csapatoknak támadás a szándékuk, fegyverre szólítja már különben is harcrakész hadát, mely nagy gyorsasággal áttört a határfolyón. Ebből véletlenül és előzetes szándék nélkül kárhozatos, vad, kegyetlen, véres ütközet támadt, melyben Jurik saatzi várnagy sok jeles vitézével elesik. Sőt a többiek futása menekülésre kényszeríti a herceget is. Hanem Ottó[4] és Szobieszlav hercegek, kiknek négy erős dandárjuk volt, még ugyanannyi cseh csapatot vettek magukhoz s azután megkerülték azt a dombot, amely a táborokat elválasztotta, aztán hirtelen heves rohammal rávetették magukat a magyar táborra. A király és jobbágyai mit sem tudva az ütközetről, a püspökökkel együtt fényes lakománál ültek és ittak. És ha Lőrincz érsek gyorsan el nem szalad a királlyal, az sem menekült volna meg a haláltól. Annyi nemes és nemtelen magyar pusztult el ott, hogy talán a Lech vizénél sem estek el többen. Azok a zsoldos csapatok pedig, amelyek a herceget is megfutamították, ez ütközetből visszatérve, látván, hogy övéik elestek, vagy elmenekültek, táborukban pedig az ellenség dorbézol, rútul megfutottak. Akkorra már a király hada messze járt Belim hídja felé[5] és amidőn emberei az érkezőket meglátták, azt hívén, hogy ellenség jön, sokan a Vágnak ugrattak és abban elmerültek. A mieink pedig győztesen az elfoglalt magyar táborban tölték az éjet, hatalmukba kerítvén a magyar kincseket s a töméntelen arany és ezüst edényt“.

[1] Cosmas Pragensis szerint: „in campo Luczko“ Palaczky, Geschichte von Böhmen, I. 180., ez alatt Hluk helységet érti Magyar Bród és Ostrau között, én ellenben azt hiszem, hogy inkább a Magyar-Bródtól délre elterülő síkságot kell alatta érteni.

[2] „Prope fluvium Orsova“, de ez nem lehet más, mint az Olsava, a Morva mellékfolyója.

[3] Cosmas Pragensis 42.

[4] Ez annak az Ottónak a fia volt, aki a mogyoródi csatában a magyar hercegek oldalán harcolt.

[5] Alighanem a bélai hidat kell alatta érteni, Trencsénen alul.