Magyarországon nem valami jól indult az első gyermekkirály uralma. Bizonytalanság, határozatlanság és erőtlenség jellemzik annak mind politikai, mind katonai ténykedését. Kálmán halála után az adriai és a dalmát kérdésben Velence csakhamar túlsúlyra vergődik, főleg miután a német és görög császárt is sikerült a maga oldalára téríteni és szövetségesül megnyerni.

A legnagyobb hibát azonban a kormányzótanács akkor követte el, amikor az említett feltételek mellett az 5 évi fegyverszünethez hozzájárult, mert a szigetek birtokában Velence a tenger feletti uralmát is megtartotta és szinte lehetetlenné tette egy megfelelő magyar hajóhadnak a keletkezését, pedig az volt egyedüli záloga a dalmát partvidék biztos kézbentartásának s ennek révén a Kálmán király által megalapozott quarneroi és adriai magyar tengeri uralom fokozatos kiépítésének. A kivívott siker után vagy erélyesen folytatni kellett volna a háborút Velencével, vagy az általa iniciált békekötésben annak Dalmácia minden részéről, tehát a szigetekről és a Záráról való lemondását is kellett volna követelni, mert e fontos pontok birtokában folyton szíthatta a magyarok elleni gyülöletet és bármikor szervezkedhetett az elvesztett többi területek és városok visszafoglalására, amelyek már csak azért is kiválóan fontosak voltak reá nézve, mert nagy hajóhadának fenntartása és fejlesztése számára ezekről a partmenti területekről nyerte a szükséges és emellett valóban elsőrendű ember- és faanyagot.

A dalmaták szempontjából következőleg állott a dolog: arra, hogy önálló, mindenkitől független államot alkossanak, ők túlgyöngék és talán politikailag is még nem eléggé fejlettek voltak s ez okból szinte predesztinálva voltak arra, hogy valamelyik szomszédos nagy állam fennhatóságot gyakoroljon felettük. Ezek közül Görögország nagy és hatalmas volt ugyan, de alárendelt külső népeinek, a szerbek, bolgárok stb. ügyeivel nem nagyon sokat törődött. Ennek a barátsága és oltalma tehát nem túlsokat ért. A görög császárság rovására csak nemrég Itália déli részeiben lábukat megvetett normannok még a saját ügyeikkel is jobban el voltak foglalva, semhogy mások bajaival behatóbban foglalkozhattak volna. Sőt a normannok voltak azok, akik arra törekedtek, hogy a tulsó parton fekvő Dalmáciából minél több területet a maguk birodalmához csatoljanak. Egy ily népnek a protektorátusát tehát veszélyes lett volna keresni. Hasonló volt az állapot a német császársággal is, amelyről bebizonyult, hogy mindazokat az olasz tartományokat, amelyekre a kezét rátehette, önállóságuk eltörlése mellett teljesen hatalma alá igyekezett hajtani. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint vagy Magyarország, vagy Velence barátságát és fennhatóságát keresni. A dalmatákra nézve jobbnak és célszerűbbnek látszott, ha az akkoron nagynak és hatalmasnak elismert Magyarország felé hajlanak, mert az legjobban meg tudta őket védeni szárazföldi ellenségük, így elsősorban a horvátok betörései ellen, és másrészt annak hajóhada még nem lévén, rájuk nézve kereskedelmi ügyekben nem jöhetett vetélytárs gyanánt számba. Ezért a legtöbb dalmát sziget és város szívesen hajlott Kálmán királynak különben is meggondolt, minden erőszakosságtól ment ajánlatára, pláne mikor látták, hogy ő adott ígéreteit úgyszólván az utolsó betűig lelkiismeretesen be is tartja. Viszont a magyar barátságnak egy nagy hátránya is volt; ép azért, mert Magyarországnak nem volt hajóhada, ez nem is tudta az elsősorban hajós népből álló Dalmáciának érdekeit sem a közelfekvő Adriai, de még kevésbé a távolabbi Földközi tengeren kellőleg képviselni. E tekintetben Velence határozottan nemcsak sokkal jobb, hanem feltétlenül elsőrendű protektornak bizonyult, de itt meg az volt a baj, hogy ez a protektor egyúttal kereskedelmi téren a legveszedelmesebb riválisnak is bizonyult. Ez volt az oka, hogy Dalmácia ebben az időben labda módjára hol Velence, hol Magyarország érdekszférája felé repült, mert maga a dalmát nép sem volt teljesen tisztában, hogy melyik államnak barátsága jelent reá nézve kisebb vagy nagyobb veszélyt, illetve előnyt s így nem csoda, hogy az egyes szigetek és városok népe is két nagy, a magyarokkal, illetve a velenceiekkel tartó pártra szakadt. Ha Kálmán utódai a magyar tengerpart és a hajóhad kiépítésének és fejlesztésének gondolatát és programját ugyanolyan lelkiismeretességgel tovább szőtték és fejlesztették volna, akkor a dalmát tengerparton a magyar szupremácia rövid időn belül oly hatalmas gyökeret ver, hogy az bízvást felvehette volna a küzdelmet akármelyik szomszédos állam törekvéseivel és túlkapásaival szemben. Hogy ez mit jelentett volna Magyarország gazdasági, ipari és kereskedelmi fellendülése tekintetében, az nem szorul bővebb magyarázatra.