II. István 14 éves gyermek volt, amidőn atyja halála után a trónra lépett. Ezért kiskorúsága tartamára Lőrinc esztergomi érseket és János nádorispánt nevezték ki melléje kormányzókká.

Atyja már nehéz gondokkal terhelten adta át az uralkodást tapasztalatlan fiának, mert az akkori velencei doge, Faledro Ordolaph vagy másként Falier Ordelafo, V. Henrik német és Komnenosz Alexiosz görög császár támogatása vagy legalább is hallgatólagos beleegyezése mellett már 1115. augusztus havában hajóhadat küldött Dalmáciába, hogy azt újból hatalma alá hajtsa. A szigetek közül elsőnek Arbe hódolt meg, azt üzenvén a dogenak, hogyha eddigi jogait és szabadságát biztosítja, úgy ő még akkor is meghódol, ha Zára, a főváros nem is követné példáját.[1] Természetes, hogy a doge ráállt az alkúra és utána a többi szigetek, majd Zára, Sebenico, Trau és Tengerfehérvár, vagy Zára Vecchia is meghódolt, csak a várban levő magyar őrség fejtett ki ellenállást, még pedig eredménnyel. A doge, miután a meghódolt városoktól kezeseket vett és újból ünnepélyesen felvette a horvát-dalmát hercegi címet, 1115. őszén hadával együtt visszatért Velencébe.[2]

A spalatoi magyar őrség, mihelyt hírét vette Velence hódításainak, szükségesnek tartotta, hogy a váron kívül magát a várost is megszállja s erre nézve Manasses érsekkel, akit Crescentius halála után Kálmán nevezett ki a maga híveiből, meg is egyezett. A megállapodás szerint a városhoz közellevő dombon újonnan épült templom felszentelési ünnepét kellett volna felhasználni a néptelen város megrohanására. A megszállás terve azonban a város podestájával is közöltetvén, ez azt a polgároknak elárulta, akik ennek folytán könnyen megtehették a kellő ellenintézkedéseket a puccs elhárítására. A kitűzött időben a vár őrsége meg is rohanta a várost s annak főbb részeit és a falakat megszállotta, de ez alatt viszont a spalatoi fegyveresek is kitörtek rejtekükből és úgy a várost megszállni akaró, mint a várban őrségül maradt magyarokat megtámadták. Akik a magyarok közül már a falakon voltak, azokat onnan letaszították, a városban levőket pedig részben leöldösték, részben a várba visszaszorították. Ezután a felbőszült tömeg a vár alá tüzet rakott, hogy az őrséget onnan kifüstölje, minek folytán a magyarok közül sokan megfulladtak, mások pedig látván, hogy kívülről felmentésre nem számíthatnak, a falakról leugrálva igyekeztek a szabadba jutni. Manasses a történtek láttára szintén elmenekült és soha többé nem tért vissza érseki székébe.[3]

A velencei doge abban a biztos tudatban, hogy a magyarok újra megkísérlik Dalmácia visszafoglalását, az 1116-ra hajló tél folyamán erősen készült a háborúra, sőt az 1116. év márciusában Velencében járt V. Henriket, majd Komnenosz Alexiosz görög császárt is rábírta, hogy támogassák őt a magyarok elleni harcában.

1116. tavaszán Sergius magyar ispán, a quarneroi szigetek és a dalmát tengerpart volt parancsnoka, Veglia, Cherso szigetek és a tengerparti városok által felszerelt 9 nagyobb és számos kisebb hajóval Arbe megfenyítésére indult s miután a szigeten kikötött, azt széltében pusztítani kezdte. Ámde az arbeiak ezalatt két velencei gálya támogatása mellett hátbatámadták a magyarok hajóit s azok őrségét legyőzvén, a hajókat kirabolták és felgyújtották. Ez annyira megzavarta Sergius seregét, hogy az teljesen felbomolva széjjelfutott. Azonban szigeten lévén, az emberek megmenekülni nem tudtak s így a magyarok nagyrészt az arbeiak fogságába kerültek. De ezek nem akarván hatalmukkal visszaélni, a magyar katonákat hazabocsájtották.

Eközben Elek horvát bán a zara-vecchiai erőd felmentésére indult, de a velencei doge a német és görög segélycsapatokkal az erőd előtt megjelenvén, a bán seregét 1116. junius 29-én megtámadta, megverte, úgy, hogy azzal együtt az erőd védőrsége is kapitulálni volt kénytelen. Ezek után a bevehetetlennek tartott Sebenicot vette be és rombolta le a doge; majd Trau és Spalato s végül a szigetek is meghódoltak neki, úgy, hogy egész Dalmácia ismét teljes egészében Velence fennhatósága alatt állott.

A súlyos veszteség jóvátétele céljából a magyar kormányzótanács a következő 1117. évben egy erősebb hadat küldött a tartomány visszafoglalására. Ennek sikerült is egészen Zára alá eljutnia és nyomban hozzáfogott annak ostromához. Azonban nemsokára Falier Ordelafo is ott termett lovasságot hozó hajóhadával. A két had összeütközéséből kemény küzdelem keletkezett, amelynek folyamán a velenceiek egyik szárnya nemsokára hátrálni kezdett. Ezt látva a doge, hogy újra helyreállítsa a csatarendet, a megingott szárny élére sietett, de annak harcában nemsokára ő maga is halálát lelte. Falier Ordelafo elestének hírére az egész velencei sereg felbomlott és rendetlen futásnak eredt; csak keveseknek sikerült az üldözők elől Zára falai közé elmenekülni. A kivívott győzelem Zárán és a szigeteken kívül, amelyeknek a magyar sereg a velencei hajóhad miatt nem árthatott, újból egész Dalmáciát visszajuttatta a magyar koronának.

De a kormányzótanács nem használta ki a győzelmet, mert amikor Velence követei, a doge fia, Falier Vitalis, Giustiani Orso és Morosini Morin máskép (Mauroceno Marinus) előtte megjelenve, fegyverszünetet kért, az az akkori statusquo elvén, vagyis hogy Zára és a szigetek Velence birtokában maradnak, öt évre meg is köttetett.[4]

[1] Lucius id. m. III.4.

[2] Dandulus id. m. XII. 265.

[3] Thomas Archidiaconus, Spalat. Histor. Salonit. c. 18.

[4] Dandulus id. m. 267. – Farlatus, Illyricum sacrum I. 225. – Codex Ambrosianus XII. 266.