Az Oroszországban szenvedett kudarc Kálmánt külpolitikai tekintetben elővigyázóvá és felette meggondolttá tette. Ez a vonás vonul végig ezután horvát és dalmát politikáján is. Miután apósától, Rogertől, a kívánt hajóhadat nem kapta meg, Roger utódjánál pedig még kevésbé számíthatott erre vonatkozó óhajának teljesítésére, legjobbnak vélte, ha egyelőre Velencével lehetőleg jó viszonyt tart fenn. Erre a doge is nagyfokú hajlandóságot mutatott, mert hajóhada mostanában rendszerint állandóan útban és jó távol volt a honi kikötőktől, a kereszteseknek Syria felé való igen jövedelmező elszállításával lévén elfoglalva. Ilyenformán igen könnyen jött létre 1101-ben a Kálmán által iniciált ama szövetségi szerződés, amely szerint Kálmán nemcsak elismerte Vitale Mihály dogenak horvát és dalmátországi hercegi jogait, hanem őt egyenesen ki is nevezte ez országok hercegévé, egyúttal kötelezvén magát, hogy e tartományok várait és városait békében hagyja és semmi módon nyugtalanítani nem fogja.[1]

A Bretiszlav cseh herceggel és a dogeval kötött szerződések birtokában Kálmán minden idejét és erejét főkép országa belrendjének megszilárdítására és különféle igen üdvös törvények hozására fordította, miről később bővebben szólunk majd.

Kálmán üdvös, békés munkálkodását a bizonyára Velence által szított és 1102-ben kitört horvát lázadás szakította félbe. Sőt akad a történetírók között olyan is, aki azon a nézeten van, hogy ez a lázadás a sorsával és helyzetével elégedetlen Álmos hallgatólagos tudtával és beleegyezésével jött volna létre, bár ez nem látszik valami nagyon valószínűnek.[2]

Kálmán a mozgalomról hírt vevén, megfelelő had élén nyomban Horvátországban termett és bár a lázadók időközben már a Szávát is átlépték, mégis sikerült a lázadást gyorsan elfojtani. Hogy vajjon erőszakos módon, avagy inkább békés úton, az határozottan meg nem állapítható.[3]

A horvát kérdés elintézése után Kálmán jónak látta a dalmát kérdést is dűlőre juttatni. Ecélból hadával Spalato alatt tábort ütvén, megadásra szólította fel az újabban még jobban Velencéhez pártolt várost, mely bizonyára nem annyira a Velence iránti ragaszkodásból, mint inkább az annak bosszújától való félelmében fejtett ki egyidejig ellenállást. Amidőn azonban a magyar hadak a város környékét mindjobban elpusztították és egész komolyan hozzáláttak az ostromhoz, a lakosság Crescentius érsek útján hajlandónak nyilatkozott a béketárgyalások felvételére. Ezeknél Kálmán felette konciliánsnak mutatkozott, mert annak ellenében, hogy a dalmátok hűséget esküdtek a király, annak utódai és a magyar király iránt, viszont ő a legmesszebbmenő kiváltságokat biztosította a város és lakosai számára. Így többek között a városnak jogában állott, hogy szabadon választhassa püspökét és grófját, aki azt a polgárok sorából maga mellé választott tanáccsal régi törvényeik és szokásaik szerint kormányozza; a város az idegenek által fizetett városi vámpénzek kétharmadán kívül egyéb adót nem köteles a királynak fizetni. A királynak a városban való tartózkodása alkalmával csak az szállhat meg a lakosságnál, akit ez szívesen fogad stb.

Innen Kálmán Crescentius érsek kíséretében Zára, majd Trau és a többi dalmát városok előtt is megjelenvén, hasonló feltételek mellett hamarosan azokkal is rendbe jött és azután Bjelogradba bevonulva, magát a horvát- és dalmátországi nemesek jelenlétében Horvát- és Dalmátország királyává koronáztatta.[4]

Ezzel egyidejűleg még egy kiválóan fontos és következménydús lépés megtevését határozta el Kálmán. Látván, hogy a gyöngekezű Álmos a horvátokkal bánni és kijönni sehogy se tud, őt horvát hercegi állása alól felmentette és helyébe egyik legmeghittebb emberét, „az eszélyességéről és erélyéről ismert“ Ugra ispánt bízta meg Horvát- és Dalmátország kormányzásával és azután hazautazott Fehérvárra. Álmos kárpótlásul a tiszántúli hercegséget kapta.

Ugra meg is felelt a beléje helyezett várakozásnak s eléggé kényes feladatát nemcsak a kellő eréllyel, hanem tapíntattal is oldotta meg. Erről Kálmán királynak gyakran volt alkalma meggyőződni, mert évente hosszabb időt töltött az újonnan szerzett tartományokban.

1103-ben Kálmán még tovább akart menni a hódítások terén, amennyiben megparancsolta Ugrának, hogy a tengerparti városok által rendelkezésére bocsájtott néhány hajóval a tengermenti szigeteket is meghódítsa. Ugra el is indult Arbe felé, de feladatának végrehajtását a hirtelenül támadt bóra hiúsította meg úgy, hogy három arbei hajó által üldözve és legénységében és hajókban jelentékeny veszteséget szenvedve, kénytelen volt újból Segniába (a mai Zengg) visszahúzódni.[5]

Keserű tapasztalattal szívében tért vissza Kálmán Fehérvárra, ahol újabb kellemetlen meglepetés érte: Buzilla nejét már csak halva találta.

A záraiaknak a velenceiek által szított lázadása 1105-ben újból Dalmáciába szólítja a királyt, aki most is békésen akarta az ügyet elintézni. Ámde a lázadók Velence támogatására számítva, következetesen visszautasítottak minden ajánlatot. Erre Kálmán körülzárta és ostromolni kezdte a várost. Végre Szent Jánosnak, a traui püspöknek közbenjárására megint helyre állott a béke s ennek hallatára a többi város is újból meghódolt a királynak.[6]

Ezek után Kálmán Ugra utódát, Sergiust újból a dalmát szigetek elfoglalására utasította. A Spalato előtt fekvő Brazza és a quarnerói szigetek közül Veglia és Osero (a mai Cherso) meg is hódoltak, csak a két velencei gálya által támogatott kis Arbe próbált ellenállni. A magyarok kikötöttek a szigeten, azon alapos pusztítást vittek véghez s azután magának Arbe városának ostromához fogtak. Ámde az arbeiak 3 nagy hajójukat a magyarok 13 hajóból álló, de csak gyenge őrséggel visszahagyott hajóhada ellen indították. A tengeri küzdelemben kiválóan járatos arbeiak nyugodtan megvárták, míg az általuk meglepett hajókon visszamaradt magyarok összes nyilaikat és köveiket rájuk szórták és csak akkor indultak igazi támadásra, amelynek folyamán az egyik magyar hajót elfogták. Ez a fölényes eljárás a tengeri harchoz nem szokott magyarokat annyira megrémítette, hogy azok nagyrésze teljes fegyverzettel a tengerbe ugrált s természetesen ott is veszett. Az egyenetlen küzdelemnek a bóra vetett véget, mely a harcoló hajóhadakat széjjelválasztotta egymástól. A kivívott siker dacára végül a többi szigetek példáját követve, az arbeiak is önként meghódoltak, még mielőtt a magyarok támadásukat megismételték volna, s ezzel egész Dalmácia meghódítása be volt fejezve.

[1] Monum. Hung. Histor. VI. Árpádkori új Okmánytár I. 43.

[2] Igy többek között Horváth Mihály id. m. I. 217. old. erre nézve a következőket írja: „1102-ben új lázadás tört ki Horvátországban. A velenceiek neheztelésükben, hogy Kálmán az apuliai normannokkal szövetkezett, kéz alatt szítták a meghasonlás tüzét s Álmos gyengének mutatkozott ismét, vagy talán már áruló is volt testvére s a nemzet ellen“.

[3] Nagyon valószínű, hogy Kálmán dalmát terveire való tekintettel inkább a békés megoldás álláspontján állott, sőt Tamás spalatói főesperes Histor. Salonitana című műve végén közöl is egy szerződést, amelyet a horvát főurak ez alkalommal Kálmán királlyal kötöttek volna, de erről Horváth István, Über Croatien als eine durch Unterjochung eroberte ungarische Provinz című munkájában kimutatta, hogy hamisítvány.

[4] Thomas Archidiaconus id. m. 556. p.

[5] Thuróczy II. 60. – Farlatus, Illyricum Sacrum IV. 313. (Velence 1769.)

[6] Dandulus id. m. XII. 261. – Farlatus, id. m. IV. 313.