Az oroszországi állapotok fenti rövid felemlítéséből láthatjuk, hogy ebben a korban mindenütt napirenden voltak a családi viszályok és az egyes országok belsejében dúló villongások. Németországban, Olaszországban, Oroszországban, a görög császárságban, a Balkánon és sajnos, nálunk, Magyarországon is egyformán ádáz és kegyetlen harcok dúltak testvérek és rokonok között a hatalom és az elsőség kivívása és megtartása érdekében. Ez alól, mint alább látjuk majd, Kálmán országlása sem tett kivételt.

Egyébként Kálmán királyunknak Szvjatopolk segély iránti kérése kapóra jöhetett, mert a horvát és dalmát ügyeket egyelőre elintézvén, szinte maga is kereste az alkalmat, hogy az ország északnyugati részén valami döntő győzelem kivívása révén az ország határainak biztonságát valamikép biztosabb alapra helyezze. Itt ugyanis, mint már fentebb is említettük, egyes kún és orosz bandák, ha nem is nagyobb tömegekben, de elég sűrűn betörtek és nagyon megsanyargatták hazánk határmenti lakosságát.

László királynak 1092. évi orosz hadjárata arról tett tanúbizonyságot, hogy a széttagolt orosz birodalomban valami nagyszabású, egyöntetű ellenállásra számítani nem nagyon kell. Hiszen Szvjatopolk üzenetéből is világosan kiderült, hogy odaát ezúttal is igen magasra csaphattak a testvérharcok lángnyelvei. Ha mindazonáltal Kálmán nagyobbszámú sereg élén kelt át a Kárpátokon, ez csak arra vall, hogy most, a kedvező alkalmat felhasználva, csakugyan döntő eredmény kivívására törekedett és ki tudja, nem-e valami olyasféle is motoszkált a segélynyújtással kapcsolatban agyában, hátha ezen túlmenőleg az orosz területnek az országhoz csatlakozó részét, a horvát példa után indulva, állandóan Magyarországhoz lehetne kapcsolni. Másrészt a fenti szemléletek arra engednek következtetni, hogy ettől az esetleges, de csak feltételezett, mert semmi pozitív adatra nem támaszkodó messzemenő tervtől eltekintve, a nem egységes Oroszország lekűzdésére valami túlnagy erő latbavetését Kálmán sem tartotta szükségesnek s így Nesztornak a magyar sereg állományára és veszteségeire vonatkozó adatai feltétlenül a legnagyobb fokban túlzottnak mondhatók. Ellenben nem valószínű, hogy ily hatalmas sereggel a Nesztor említette, mindössze 300 lovast számláló kún sereg oly könnyen elbánhatott volna. Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a Kárpátok járhatlan rengetegein át az akkori idők felette primitív közlekedési viszonyai mellett egy 80.000–100.000 főnyi lovas seregnek az átvitele bizonyára leküzdhetlen akadályokba ütközött volna. Ezért talán nem sokban tévedünk, ha a magyar had létszámát 8000-re, Bonyák kún és Dávid ruthén hadainak létszámát pedig együttvéve 3000-re tesszük. Mindenesetre feltűnő, hogy a segélytkérő Szvjatopolk egyáltalában nem csatlakoztatott semminemű erőt Kálmán serege mellé. Az egyik feljegyzés szerint ő a kúnok megfigyelését és távoltartását vállalta volna magára, hogy ezt egyáltalában nem teljesítette, ez a csata leírásából egészen világosan kitűnik. Sőt ez a biztatás inkább hátrányára, mint előnyére vált a magyar seregnek, mert Kálmán szövetségese ígéretében bízva, úgylátszik nem tartotta szükségesnek, hogy oldalainak és hátának biztosítása érdekében messzebbmenő intézkedéseket tegyen. Igy történt aztán, hogy a magyar sereget az őket hátbatámadó kúnok a szó legteljesebb értelmében meglephették. A helyzet ugyanis Przemysl vára előtt következőleg alakult ki: A vár a San folyó jobb partján állott; Kálmán tehát seregével azt az említett folyó jobbpartján zárta körül, főerejét és főfigyelmét biztosan a jobbszárnyra, vagyis a vár és a Vjar folyó közötti területre helyezte, mert ellenséges behatás, felmentő kísérlet formájában, leginkább ebből az irányból volt várható. Miután a leírás szerint a kúnok a magyarokat nemcsak a San, hanem a Vjar folyóba is beleszorították, világos, hogy Bonyák a Vjaron történt átkelés után délfelől intézte támadását, mely támadási irány a hajnali rajtaütésszerű támadási formával kapcsolatban felette hathatósnak és eredményesnek bizonyult.

Nagyban hozzájárult a sikerhez a Bonyák által alkalmazott támadási alakzat is. Ez volt az, amelyet a külföldön kalandozó magyarok is oly gyakran és oly nagy eredménnyel alkalmaztak. Elől gyenge harcvonal megtévesztés céljából, mely rövid ideig tartó heves nyilazás után vezényszóra, jelre gyorsan megfordul és színlelt futásba megy át, maga után csalva a mitsem sejtő ellenséget a két szárnyon lesbe állított csoportok közé. És amidőn ezek és a szintén elbújva és jól leplezve felállított tartalék vad iramodással neki esnek az ellenség oldalainak és hátának, akkor a volt első harcvonal is ismét megfordul és a maga részéről is nagyban hozzájárul a minden oldalról körülfogott ellenség tönkretételéhez. És nevezetes, hogy egyik krónika sem tesz említést arról, hogy ennél Volodárnak a városban levő serege bármi tekintetben is közreműködött volna. Avagy talán az sincs kizárva, hogy oly gyorsan következett be a magyarokra nézve valóban katasztrófálisnak mondható döntés, hogy sem idő, sem szükség nem volt Volodár támogató közbelépésére. Hogy milyen súlyos lehetett a helyzet, mutatja az a körülmény, hogy maga Kálmán király is csak úgy menekülhetett a kelepcéből a hátulról támadó ellenséges csoport sorain át, hogy a körülötte álló harcosok saját testükkel élő bástyát vontak köréje mindaddig, amig a tömkelegből valahogyan mégis sikerült kimenekülnie. Bizony rettenetes és csúfondáros vereség volt az, melyet a kúnok kétnapi erélyes üldözése még nagyobb mértékben fokozott. Annál fájóbb, égetőbb lehetett a vereség által minden magyar szívében fakasztott érzés, mert egy sokkalta kisebb kún hadnak a magyar király hadát ennek saját harcmódja, taktikája szerint sikerült döntőleg, úgyszólván a teljes tönkremenésig megvernie. Ilyenben a magyar seregnek az augsburgi gyásznap óta nem volt része. Tetézte az ezáltal keletkezett kellemetlen és fájó érzést, hogy e nagyarányú csatavesztés után az ország északkeleti határainak biztonsága most még rosszabbá vált, mint annak előtte volt, mert a kúnok és oroszok elvakítva az általuk ily könnyű szerrel kivívott óriási győzelemtől, ezentúl biztosan még gyakrabban rászánhatták magukat egy nagyobbszabású, az ország belsejéig ható portyázás végrehajtására. Erre az eshetőségre számítva, Kálmán sietve szövetséget kötött Bretiszláv cseh herceggel, aki különben is lekötelezettje volt a magyaroknak, mert midőn 1091-ben atyjával, Vratiszlavval meghasonlott, László király részéről igen barátságos fogadtatásban részesült és ugyancsak László volt az, aki 1092-ben Bretiszlavot fejedelmi székbe segítette. Sőt most is volt egy újabb ügye Bretiszlavnak, amelyben Kálmán támogatását akarta igénybe venni; azt akarta ugyanis, hogy utána ne elődjének, Konrádnak Ulrich nevű fia, hanem az ő testvére, Borzsivoi (1100–1107), következzék. Ebből kifolyólag a két fejedelem a határ mentén összetalálkozván, szerződést kötött, melynek értelmében Bretiszlav kötelezte magát, hogy Magyarországot északi szomszédjaival viselendő háborúja esetén támogatni fogja, míg viszont Kálmán kötelezettséget vállalt, hogy Borzsivoit tőle telhetőleg segíteni fogja fejedelmi székének elfoglalásánál.[1] Miután azonban sem a kúnok, sem az oroszok nem támadtak, ennek a szerződésnek Kálmánra nézve gyakorlati haszna nem igen volt.

[1] Cosmos Pragensis az 1099. évhez.