Nincs oly rossz dolog a világon, amelynek bizonyos tekintetben jó oldala ne volna. Így Kálmán oroszországi vereségének is közvetve egy igen jó következménye volt: az 1099-től 1102-ig terjedő békés időszak, amely valóban áldásthozó és a messze utókorra olyannyira jótékony kiható dolgokat produkált, hogy emellett a przemysli vereség okozta erkölcsi és anyagi veszteségeket bátran el lehet fogadni cserébe. Kálmánnak e néhány békeévi alkotásai oly fontosak és korának rideg felfogását és gondolkozásmódját messze túlhaladók voltak, hogy Kálmán egyes egyéni hibái és ballépései dacára már eme alkotások miatt is méltán legelső királyaink közé sorolható.

Az a bölcs mérsékletesség és elővigyázatosság, amely a prezemysli vereség után Kálmán minden külpolitikai tettében, de kivált a horvát-dalmát kérdésben kifejezésre jutott, mind magának, mind országának csak javára és előnyére vált. A fellázadt horvátok gyors megbékítése, a Velencével kötött 1101. év szövetségi szerződés, a dalmát városoknak bőkezűen osztogatott kiváltságok stb., e meggondolt és jól megfontolt céltudatos politikának mindmegannyi értékes láncszemei, amelyek ha valamivel lassabban, de annál biztosabban érlelték meg az annyira heterogén horvát, dalmát és magyar népléleknek fokonkénti egymáshoz való illeszkedését és simulását.

A hatalmas hajóhad felett rendelkező Velencével szemben legnagyobb hátránynak a magyar hajóhad teljes hiánya volt tekinthető. Ezalatt nemcsak a kellő számú hajók, hanem a tengerészeti dolgokban kellően jártas és feltétlenül megbízható emberanyag hiányát is kell értenünk. Utóbbi különösen az arbei összecsapásnál jutott minden kétséget kizárólag kifejezésre. Ezért a tengerpart megszerzésének nagyszerű gondolatával karöltve kellett, hogy járjon egy megfelelő erejű magyar tengeri flottának a megteremtése és ennek teljesen megbízható, jól kiképzett tengerész csapattal való ellátása. Ez persze felette nehéz feladat, amelynek sikeres megoldása évtizedekig tartó céltudatos, megfeszített munkát igényel. A kezdeményező lépések e tekintetben kétségkívül már Kálmán uralma alatt tétettek meg, bár erre vonatkozólag szintén nincsenek adataink. Álmos igazságtalan és gyenge kormányzásával, mely a horvátokat folyton ingerelte és túlkapásokra ragadtatta, bőven rászolgált arra, hogy helyéről elmozdíttassék. Ha ő már a horvát viszonyoknak sem volt ura, hogy lehetett volna megnyugvással ezenfelül még a sokkal bonyolultabb és kényesebb dalmát kérdés megoldását is reábízni? Ide valóban okos, tetterős, de nem fölényes és csökönyös ember kellett és úgylátszik, hogy Álmos utóda, Ugra, megfelelt a várakozásnak, de különben a legjobb megoldás tényleg az volt, hogy az 1102 és 1105 között lefolyt évek legnagyobb részét Kálmán maga is Horvátországban és Dalmáciában töltötte. Ő volt a leghivatottabb arra, hogy a felmerülő differenciákat hol a legerősebb vaskézre való eréllyel, hol meg a legmesszebbmenő engedékenységgel eloszlassa. E kiválóan okos politika betetőzése volt aztán, hogy őt úgy a horvátok mint a dalmaták készségesen elismerték királyuknak. E nagyjelentőségű eredmény létrehozásához elsőrendű segítőtársakat talált Kálmán az olasz származású gregoriánus püspökökben, akik nemcsak az egyházi, hanem a politikai és hadi ügyek elintézésénél is készségesen melléje állottak nemcsak tanáccsal, hanem tettel is.

Velence nem jó szívvel nézte Magyarország terjeszkedését, de egyelőre mit sem tehetett ellene, legalább nyiltan nem. Kálmán támadása és térhódítása annyira meglepte a doget, hogy még arra sem volt ideje, miszerint a magyarok által megtámadott dalmát városokat segítse, a már behódoltak visszafoglalására pedig még kevésbé gondolhatott, mivel a haderejét képviselő hajói még mindig a kisázsiai partokon teljesítettek szolgálatot. Ily körülmények között tehát a dogenak, akarva, nem akarva, de le kellett mondania horvát és dalmát hercegi büszke címéről.