Keresztes háborúk alatt a nyugati kereszténységnek a XI. század végétől a XII. század vgéig terjedő hadi vállalatait értjük, amelyeknek célja a mohamedánok kezébe került Szentföld (Palesztina) visszafogglalása volt. Közvetlen okot a keresztes hadjáratokra a Szeldzsuk-törökök szolgáltattak, akik Palesztinát 1076-ban hatalmukba kerítvén, az araboktól addig tiszteletben tartott szent helyeket meggyalázták és az odaérkező keresztény zarándokokat nemcsak kiszipolyozták, hanem bántalmazták is. Ehhez járult még, hogy ugyancsak a szeldzsukok ellen, akik már Konstantinápolyt fenyegették, Komnenosz Alexios görög császár is a pápáknál keresett segítséget. Tulajdonképen már VII. Gergely pápa (1073–1085) foglalkozott a keresztes háborúk eszméjével, de őt egyéb dolgai, kivált az investitura-harc, vagyis a pápa és a világi uralkodók között keletkezett ama kérdésnek eldöntése, hogy kit illet meg közülük az egyházi méltóságokba és javadalmazásokba való beiktatás joga, annyira elfoglalták, hogy a felvetett eszme gyakorlati kivitelére alatta még nem kerülhetett sor. Utóda, II. Orbán pápa (1088–1099) a keresztes háborúk megindítása érdekében két zsinatot tartott: 1095. március 1-7-ig Piacenzában és ugyanazon év november 18–27-ig Clermontban. Ez utóbbin oly tüzes beszédet intézett Orbán az egybegyűlt tömeghez, hogy általános lelkesedés közben a keresztes hadak megindítását Isten akaratának nyilvánították. Ettől kezdve a szent tűz heve óriási lelkesedéssel terjedt tovább, s kivált Angliában, Olasz-, Francia- és Németországban tömérdek nép tűzte ki jobb vállára a különböző színű, de ugyanazt jelentő keresztet.[1] Ez a sok helyütt majdnem őrjöngéssé fajult lelkesedés a magyar nemzetet, mely már ekkor szintén hitbuzgó és vallásos, de nem volt fanatikus, nem ragadta magával s egyelőre csak szemlélője maradt ennek a nagy világraszóló mozgalomnak; sőt nemsokára az országon átvonult keresztesek hibájából, vele szemben határozottan ellenséges indulattal kellett, hogy viseltessék.

Az első keresztes hadat D' Achery vagy Amiensi Péter remete szervezte meg, s azzal már 1096. februárban indult el Normandiából, hogy a jóval hosszabb tengeri út helyett Német- és Magyarországon keresztül érje el kitűzött célját. Hogy ez a had és az utánakövetkezők, majdnem valamennyien miképen néztek ki, az a következő sorokból tűnik ki: „A föld népe tömegesen felkerekedett, egész falvak vándoroltak ki, eladták amijök volt, annyi fegyvert és készletet szereztek, amennyit csak bírtak s így indultak el az úrnak útjára. Ezek a csapatok nem állottak csupán fegyverfogható férfiakból; sok gyerek, asszony, szökött barát és csőcselék is volt köztük; ezeknek is el kellett menniök, hogy éhen ne haljanak. Siettek az ellenség földjére, mert csak a háború bírta őket táplálni.[2] Ennek az első hadnak türelmetlenebb része, mintegy 150.000 főnyi szedett-vedett csapat, Poissy (Pacy vagy Gauthier Walter, melléknevén Sansavoir üreszsebű) francia lovag vezérlete alatt Németországon áthaladva, 1096. május közepe táján az ország határához ért és szabad átmenetet kért Kálmán királytól, aki azt megengedte és hogy az szükségleteit méltányos áron pénzért beszerezhesse, külön e célra vásárt is engedélyezett. A keresztesek Győrön és Fehérváron át a Dunának tartottak s azt Paksnál elérvén, annak mentén haladtak Zimonyig. De miután a Száván átkeltek, tizenhatan közülük fegyvervásárlás ürügye alatt a városba visszatérvén, garázdálkodni kezdtek. Ezért a polgárok állítólag nemcsak fegyereiket, hanem pénzüket, ruhájukat is elkobozván, kiűzték őket a városból. A keresztesek hallván a póruljárt társaik panaszait, szörnyű haragra lobbantak és vezérüknek csak nagy bajjal sikerült megmásítni ama szándékukat, hogy a város ostromára vissza ne térjenek. Közben Géza várispán a keresztesektől elvett fegyvereket, intő jelül és elrettentő például az utánakövetkezők számára, elég ügyetlenül a vár fokára tüzette ki.

Junius elején maga Amiensi Péter remete jelent meg mintegy negyvenezer főnyi, részben francia, részben német keresztes hadával a magyar határon s Kálmán ezeket is átbocsájtotta. Ez a had is tűrhető rendben haladt egészen Zimonyig, de itt megpillantván a vár fokán a korábbi csapattól elvett fegyvereket, a keresztesek dühre gerjedve, rohammal bevették a várost és a várat, amelyet Géza szerémi várispán ezúttal nagyobb fegyveres készültséggel látott el. Az összecsapásból véres ütközet támadt, amelynek folyamán állítólag több ezer magyar vitéz is elpusztult és tömérdek élelem, bor, birka, szarvasmarha és ló esett a győzők kezébe, de végre, amidőn hetednapra a keresztesek hírül vették, hogy Kálmán király bosszuló hada közeledik, sietve kitakarodtak az országból.[3]

Nemsokára ezután egyszerre két csoport jelentkezett az ország határán. Az egyiket valami Folkmár nevű egyén vezette Szászországon és Csehországon keresztül, hol 12.000 főnyi emberével iszonyú zsidóüldözést vitt véghez, Trencsén irányában az országba, a másik mintegy 15.000 főnyi gyülevészhad pedig Gottschalk nevű pap vezérlete alatt a Duna jobbpartján Mosonyon át vett irányt. Mind a kettő eleinte elég rendesen viselkedett, de aztán szemet kezdett nekik szúrni az ország gazdagsága, a sok élelem, jószág, termés, gyümölcs, a sok szép asszony és lány s egyszerre csak itt is, ott is elkezdtek erőszakoskodni, garázdálkodni. A vérig sértett magyar gazdák erre mindenfelől összegyülekezve, junius elején Nyitránál körülfogták Folkmár garázda, csürhe hadát és azt hamarosan szétverték. Csak kevésnek sikerült megmenekülnie. Még szemtelenebbül viselkedett Gottschalk erőszakos, részeges bajor és sváb csapata. Ez nem messze Pannonhalmától tábort ütve, onnan napokig űzte rablásait és pusztításait, a vagyonát védő népet ütötte-verte, gyilkolta és többek között egy magyar ifjút a nyílt utcán karóba is vont. E gazságok hírére Kálmán király a mindenfelől lórakapott magyarsággal haragtól lihegő kebellel a helyszinen megjelenve, körülfogta a rablócsapat táborát és az abban lévők legnagyobb részét felkoncoltatta. Gottschalk csak kevesed magával tudott június derekán Mosony mellett elosonva, az országból kimenekülni és hadának legnagyobb része, kivéve mintegy háromezret, életével lakolt durva erőszakos rakoncátlankodásáért.

Alig hogy az ország ezektől megszabadult, julius közepén ismét egy, az eddigieknél jóval nagyobb, mintegy 200.000 emberre becsült tömeg kerekedett fel a Rajna mellől a zsarnokságáról és hatalmaskodásáról már rég ismert[4] Emico (vagy Emicho) leiningeni gróf vezetése mellett.

E semmi fegyelmet nem ismerő gyülevész hadnak, amelyben klastromokból megszökött apácák és férfiruhába öltözött rossz életű asszonyok nagy száma volt jelen, Kálmán Óvárt és Mosonyt már eleve erős védőrséggel ellátván, megtagadta az átvonulást. Arról volt híres ez a rakoncátlan tömeg, hogy egy ludat meg egy kecskét vittek magukkal, amely állatokról azt hitték, hogy a szentlélek szállotta meg őket s így azokat mód felett tisztelték abban a hiszemben, hogy ezek majd szerencsésen elvezetik őket Jeruzsálembe.[5] A tagadó válaszra a keresztesek fő emberi elhatározták, hogy a Lajtha és Duna közti területeket, amelyen táboroztak, feldúlják és Mosony erőszakos megvétele után utat nyitnak maguknak Magyarországba. A Lajthán át hidat verve, Óvárt be is vették s aztán ostrom alá fogták Mosonyt, ahol Kálmán király maga vette át a parancsnokságot. Az ostrom már heteken át tartott, de végleges eredmény nélkül. Ez alatt magyar csapatrészek intéztek többször kirohanásokat az ostromlók ellen, de nem valami nagy szerencsével. Sőt augusztus vége felé, amidőn egy néhány száz főnyi magyar csapat újból kitört a várból, a keresztesek azt tőrbecsalták s vezérét dacára hófehér hajának, kegyetlenül legyilkolták.[6] Ez a siker még jobban felháborítá őket s miután már élelmük is fogytán volt, döntő rohamra készültek a vár ellen. A helyzet valóban kritikus volt, mert augusztus havában már a várat körülvevő mocsár is járhatóbbá vált s így a sereg több oldalról megindult és a vár közelébe jutva, a keresztesek ostromszereikkel törni kezdték a falakat és estig két helyen sikerült is nekik rést nyitni. A vár őrsége és maga Kálmán király is most már belátta, hogy a helyzet tarthatatlanná vált s így elhatározták, hogyha másnap az ellenség általános rohamra indul, úgy felgyújtják a várat és beljebb vonulnak az országba.

Szerencsére azonban a keresztesek mit sem tudván a vár szorult helyzetéről, másnap még mindig nem indították meg az általános rohamot, amelyet egy főkérdésnek elintézése is késleltetett. A tömeg vezetői ugyanis a haditanácson sehogysem tudtak megegyezni abban és rettenesen civódtak afelett, hogy ki legyen az ország elfoglalása után Magyarország királya. Ezzel szemben a vár közvetlen közelében harcoló keresztesek nem oly rózsás színben látták a dolgokat, sőt látva, hogy a vár a hatheti veszteglés és ostrom dacára még mindig áll, az ő erejük pedig szemlátomást hanyatlik, egyszerre csüggedés fogta el őket és beszüntették az ostrommunkálatokat. Ezt látva a várőrség egy kis csapata kirontott és ekkor előle mindig nagyobb tömegek futásnak eredtek. Kálmán király látva az ellenség soraiban lábrakapott bomlást, nyomban egész erejével tört ki, aminek aztán hamarosan iszonyú mészárlás lett a vége. A következő éjjelen át tartó üldözés alatt a keresztesek ezrei hullottak el, illetve vesztek a Dunába, Lajthába. Víz, mező, tele volt vérrel, halottakkal és Emicot néhány főbb emberével csak jó lovaik mentették meg. És bár futás által elég mentette meg életét, a sereg, mint olyan, megsemmisült. A hazatérő franciákat gúnykacajjal, azzal a szójátékkal fogadták otthon, hogy ahelyett, hogy Jeruzsálemig jutottak volna, csak aratásra kerültek.[7]

A menekülők egy része útközben találkozott a keresztesek tulajdonképeni főcsapatával, mely, ha nem is számra, de értékre nézve jóval fölülmúlta az eddigieket. Ez a sereg majdnem kivétel nélkül lotharingiai és északfranciaországi hűbérurakból alakult, akiknek száma 70.000 gyalogosra és 10.000 lovasra tehető. Vezetőjük a kiváló jellemű, a szent célt minden melléktekintet nélkül szemelőtt tartó és hívei között példás fegyelmet tartó Bouillon Gottfried gróf, lotharingiai herceg volt. Szeptember elején Tullnba érve, a sereg mindaddig megállapodott, amíg Bouillon Kálmán királlyal az átvonulás tekintetében megegyezésre nem jut. Kálmán király eleinte vonakodott az átvonulásra az engedélyt megadni, de amidőn Bouillonban, akit egy hétig magánál vendégül látott, teljes garanciát látott és a vezér azonfelül Balduin testvérét, ennek nejét és még számos főurat kezesekül felajánlott, létrejött a megegyezés. Bouillon erre táborába visszatérve, halálbüntetés terhe alatt minden kicsapongást, garázdálkodást megtiltott, viszont Kálmán is a keresztesek által használandó út mentén kihirdettette, hogy a kereszteseknek mindenütt méltányos áron engedjék át mindazt, amire szükségük van. Azonkívül biztonság kedvéért Kálmán kellő távolságból jókora sereggel is kísérte a keresztes hadat, majd a Temes tájékán megállt és várakozó álláspontra helyezkedett. Ily óvóintézkedések mellett az átvonulás tényleg a legnagyobb rendben és úgyszólván minden zavaró incidens nélkül ment végbe, aminek befejezte után Kálmán király Balduint és kíséretét nagy ajándékokkal elhalmozva, bocsátá el társaihoz.[8]

Egyelőre több keresztes had nem vonult át hazánkon. A többiek, így Délfranciaország lovagjai Toulousei Rajmund, a délitáliai normann lovagok pedig Bohemund és Tankréd vezetése alatt a Balkán félszigeten át indultak Konstantinápolyba, útközben még nagyobb nehézségekkel küzdve, mint a Magyarországon átvonultak. 1096. végén együtt volt a hatalmas sereg, amelyet Komnenosz Alexios császár szállított át Kis-Ázsiába, ahol legelőször Nikaiát vették ostrom alá. Sok viszontagság és veszteség után az időközben 20.000-re lefogyott keresztes hadsereg 1099. julius 15-én végre elfoglalta Jeruzsálemet s ekkor Bouillon Gottfriedet királlyá választották, de a nagy hős szerényen csak „a Szentsír védője“ címet használta. Halála után 1100-ban öccse, Balduin, felvette a királyi címet s így ő lett az első jeruzsálemi király (1100–1118.). Ez a jeruzsálemi királyság majdnem 100 évig állott fenn.

[1] Igy többek között az angolok fehér, a franciák vörös, a belgák zöldszínű kereszteket varrattak ruháikra.

[2] Sybel, Geschichte des ersten Kreuzzugs. 193.

[3] Annalista Saxo az 1096. évhez. – Alberti Aquensis, Hist. Hierosolymitana, Lib. I. c. 7. – Bongars, Gesta dei per Francos 186.

[4] Annalista Saxo: „Dudum tyrannica conversatione nimis infamis“.

[5] Alberti Aquensis, Histora Hierosolymitana 194.

[6] Ez a vezér alighanem Lambert volt, mert azt mondja róla a krónika: „Collaretalem regis, virum illustrem, et niveis crinibus renitentem“.

[7] Francia szójáték, mert t. i. Moysson (moisson), vagyis Mosony franciául aratást jelent.

Fessler–Klein id. m. I. 198. oldalán következőleg ecseteli a fenti küzdelmet: „Die Sieger waren zwar Meister der Brücke, allein von Altenburg bis Wieselburg mussten sie über einen schmalen Damm, der auf der einen Seite vom Fluss, auf der andern von tiefen Sümpfen eingeschlossen war. Auf diesem Wege, von den Pfeilen der Ungarn unaufhörlich verfoigt, kehrten sie um, vertheilten sich in den Wald und schlugen eine Menge Bäume nieder, um einen Theil des Sumpfes damit auszufüllen. Vergebens arbeiten die Ungarn in der Burg, die Feinde zu entfernen: diese werfen Stämme von Bäumen, Balken, Zweige, Reisbündel in den Sumpf, bedecken ihn mit Buschwerk und Dielen, nähern sich trotz alles Widerstandes den Mauern und machen sich fertig, auf langen Leitern, die sie im Walde gezimmert hetten, sie zu ersteigen. Während einige mit gewaltigen Mauerbrechern unablässig daran stossen, die andern kühn und behertzt Sturm laufen, lassen die Ungarn einen Stein- und Pfeilhagel und Fluten siedenden Oels und fettes auf sie hinabfallen. Schon ist ihr Vorrath verbraucht, schon zeigen die Mauern den Entschlossensten der Feinde zwei Lücken, schon gibt der König den Belagerten den Befehl in der Nacht den Platz zu verlassen und gegen die Karpaten sich zu flüchten, als die Kreuzfehrer von der Hitze des Zornes und der Rachbegierde hingerissen, durch ihr Ungestüm die Geängstigten zur letzten und höchstein Anstrengung ihrer Kraft beleben. Übereilt, ohne Vorsicht und Ordnung drängen sich jene, einer vor dem andern auf die Leitern. Diese zerbrechen hier mit fürchterlichem Krachen, dort stürzen sie mit den aufsteigenden Stürmern auf di Belagerer zurück. Unter dem Felle von Tausenden, unter dem dumpfen Getöse eiserner Rüstungen, unter dem Geprassel herab geschleuderter Steine und dem Jammergeschrei der Sterbenden oder Verwundeten entsteht zwischen den Anführern heftiger Streit über die Theilung des gewiss zu erobernden Reichs. Da öffnen die Ungarn plötzlich die Thore und stürzen auf den verworrenen, zwischen den Sümpfen zusammen gedrängten, von Schreck ergriffenen, zum Widerstand unfähigen Feind, „der wie Schafe vor den Wölfen floh“. Was dem rächenden Schwert entging, war von dem Sumpf oder von dem Strom verschlungen. Nur wenige fanden ihr Heil in der Schnelligkeit ihrer Rosse; unter diesen war Emico, der mit einigen, die ihm folgen konnten, Deutschland erreichte“.

[8] Albertus Aquensis id. m. II. 198. – Bernard, Thesaurar,, Muratorinál VII. 674.