A kúnok vad népe talán arra a hírre, hogy Komnenosz Alexios bizánci császár rokonaik, a besenyők ellen irtó háborút indít, 1091. kora tavaszán átkeltek az Aldunán. De a görög császárnak sikerült őket azzal lekenyerezni, hogy arra az esetre, ha semlegesek, maradnak, a besenyőkön nyerendő zsákmány fele az övéké lesz. A csata a görögök és besenyők között 1091. április 29-én meg is történt és az utóbbiak rettenetes vereségével végződött. Ezen a kúnok annyira megdöbbentek, hogy, habár a görög császár nemcsak a fél, hanem az egész zsákmányt adta nekik, mégis sietve újra a Duna túlsó partjára tértek vissza, hogy minél előbb kijussanak a bizantinusok körmei közül.[1]

Nemsokára ezután egy csapatjuk Kapolcs vezérük vezetése mellett a Törcsvári szoroson át Erdélybe tört be s miután annak középső részét felprédálta, zsákmányával együtt a Meszes-kapun át Biharba és az Érmellékre rontott és azt is feldúlta. Majd néhány napi időzés után Tokajnál[2] a Tiszán átkelve, Kapolcs hadát három részre osztotta; az egyik a Tisza mentén felfelé vonult, a másik kettő pedig rézsútosan a Duna felé vette útját s ahol ellenállásra talált, harcolva, de mindenütt dúlva, rabolva, fosztogatva és a gyermekeket és nőket magukkal hurcolva, száguldozott végig a Duna–Tisza közén. A Tisza menti Becsénél a három had újból egyesült, hogy azután a rengeteg nagy zsákmánnyal hazafelé induljon.[3] A rablók jelszava most már az lett, „harcolva jöttünk, most vadászva megyünk haza,“ amiből világosan kitűnik, hogy az eddigi felette gyenge ellenállás következtében teljes biztonságban érezték megukat.

László országába visszatérve, nagy megindulással vette a hírt a kúnok gaz garázdálkodásáról és sebes nyargalással iparkodott hadával őket még az ország elhagyása előtt elérni. Ez a Temesnek Pogányos (Poganis, Pogánydi) nevű mellékfolyója mellett tényleg sikerült is. László király a foglyok sokaságát látva, sírva fakadt és azt mondá vitézeinek: „Itt halok meg véletek együtt, ha kell, de nem nézhetem, hogyan hurcolják rabságba hitveseiteket és gyermekeiteket!“ S azzal kezébe ragadva a vörös zászlót, hadának élén rohant neki a kúnok táborának, akik támadást, ellenséget már nem várva, meglehetős rendetlenségben szerteszéjjel tanyáztak. A váratlan támadás annyira meglepte a kúnokat, hogy azok rendszeres ellenállásra nem is gondolhattak; Kapolcs és vele népének színe-java elesett és a többiek is a magyar vitézek által körülfogva, mind elestek volna, ha László szíve meg nem könyörül és az öldöklésnek határt nem szab.[4] Megmenekülni krónikáink szerint csak egyetlenegynek, valami Eszembő vagy Ecsembő nevűnek sikerült,[5] a többi mind fogságba került. Ezeknek László szabad választást engedett a kereszténység felvétele, vagy a szolgaság között s miután valamennyien az előbbit választották, a jószívű király a Tisza és Zagyva között, a mai Jászságban[6] telepítette le őket.[7]

László és hálás magyarjai buzgó imában adtak hálát a Mindenhatónak a gyönyörű győzelemért, nem is gondolva arra, hogy ezzel a nagy és fényes csatával még nincsen vége a hadjáratnak. A megmenekült Eszembő ugyanis rohanva elvitte a csatavesztés hírét a mai Oláhországban tanyázó kúnok főtáborába, akik esküvel fogadták, hogy meg fogják bosszulni Kapolcs és törzsének halálát. Nyomban követeket is küldtek hetyke, sértő és parancsoló szóval László királyhoz, hogy bocsássa szabadon a foglyokat, mert különben az általuk előre kitűzött és szintén tudtára adott napon megjelennek majd Magyarországon és irtózatos bosszút vesznek majd azon. László azonban ezt hallván, csak mosolygott s előbb mint sem ők jöttek volna, felkerekedett hadával és a határra ment, hogy megelőzze és ne engedje be őket ismét az ország területére. Valahol Orsován túl a Duna közelében, alighanem a szörényvári (Turris Severini) szoros bejáratánál, egy augusztusi szombati nap kora hajnalán ütközött össze a két sereg s mindjárt az első összecsapásnál László maga szúrta keresztül a kúnok fővezérét, Ákost, s így az Úr végleg „összetörte a kúnokat a magyarok színe előtt és a király diadalmasan tért vissza.“[8]

[1] Anna Comnena VIII, 4.

[2] Pauler szerint Chotaydnál a Dorogmai réven át.

[3] A krónika szerint soha nemzet annyi zsákmányt nem nyert, mint a kúnok ekkor Magyarországon.

[4] Dandolo, Chron. XII. 248.: „Bessi Ungaris infestissimi spoliata Ungaria fugiebant, sed ab Ungaris ita oppressi dicuntur, ut ne unus quidem effugerit “.

[5] Bécsi Képes Krónika 62.: „Et nemo ex eis evasit, praeter unum servientem, nomine Escembu“.

[6] A kúnok mind kiváló ijjászok voltak; ezért nevezték őket aztán ijjászoknak, jászoknak, a nekik adományozott területet pedig Jászságnak. (Petri Horváth, Commentatio de initiis ac Majoribus Jazygum et Kumanorum 54. és 87.)

[7] Thuróczy II. c. 57. – Thomas Archidiac., Spalat. Histor. Salonit. c. 17.

[8] Bécsi Képes Krónika 62.: „Contrivitque Dominus Kunos ante faciem Hungarorum: et Rex cum victoria revertus est“.