Mint a legtöbb népnek, a horvát nemzetnek középkori történelme is a küzdelmek egész láncolatából áll. Itt is kétfélék a küzdelmek, külsők és belsők. Eleinte legveszedelmesebb külső ellenfele, illetve inkább riválisa az adriai parton Horvátországnak Velence volt, de ezzel kisebb-nagyobb szerencsével, de azért mégis elég eredményesen szembe tudott szállani. Ellenben jellemző, hogy a pápával szemben minden külső kényszerítő ok nélkül, csak a királyi korona elnyerése kedvéért, Zvoinimir annyira beadta derekát, hogy úgyszólván minden állami önállóságának és a népe és papsága által olyannyira kedvelt szláv liturgia feláldozása mellett a római kúria legbuzgóbb és vakon engedelmeskedő hűbéresévé vált. A Zvoinimir által letett hűbéri eskü szövegéből tudjuk csak meg igazában, mitől is mentette meg magát és országát Géza és László királyunk, amidőn a pápa ismételt unszolásaival szemben következetesen és eredménnyel ellenállni képesek voltak. Ily nagy fizikai és erkölcsi erőkifejtésre azonban csak az a nemzet képes, amelynél a nagy életbevágó kérdések megoldásánál az ország többsége királya oldalán áll. Ha aztán ez a király egyénileg is kiváló, akkor az eredménynek is szépnek, nagynak, vagy legalább is megfelelőnek kell lennie. S ez az, ami a horvátoknál a zsupánok folytonos széthúzó tendenciájánál fogva úgyszólván mindig hiányzott; hiába választottak ők nagyzsupánt, ha a többi zsupánok csak nem akartak ennek engedelmeskedni és ha azok minden trónüresedés alkalmával a legnagyobb anarchiába döntötték országukat. Ebből is eléggé kitűnik, mily nagy szerencse volt ránk nézve, hogy Szent István a törzsfők hatalmának alapos megnyirbálása mellett a maga és utódainak uralmát annyira-amennyire mégis kellően meg tudta alapozni.

Hogy László királyunknak volt-e elegendő jogcíme arra, hogy Horvátországot nővére révén a maga országához csatolja, annak mint nem tisztán katonai kérdésnek taglalásába itt nem bocsájtkozunk, de ki kell emelnünk, hogy már egymagában az a tény, hogy László ily nagy feladatra eredménnyel vállalkozhatott, legbiztosabb jele annak, hogy máris mennyire megerősödött, megizmosodott alatta Magyarországnak és a magyar királynak presztizse és hatalma. Erősen hangsúlyoznunk kell, hogy ez a horvátországi hadművelet már nem volt olyan vezérek korabeli portyázás, amelynek főcéljául a fogoly- és zsákmányszerzést tekintették, hanem ez a hadjárat már határozottan az ország határainak kiterjesztését és a tengerpartig való kitolását tűzte ki céljául. Ezért, dacára annak, hogy Lászlónak a kúnok újabb betörése folytán a hadjáratot kelleténél gyorsabban be kellett fejeznie, két hónapi hódításainak azáltal kívánt állandó színt és jelleget kölcsönözni, hogy a horvát zsupánok széthúzó tendenciája folytán aránylag könnyen meghódított területen a magyar rendszerű közigazgatás életbeléptetése mellett, mintegy helytartója gyanánt Álmos unokatestvérét a kellő haderővel visszahagyta, Zágrábban pedig püspökséget alapított. A kapcsolatot a meghódított terület és az anyaország között az e célra fokozatosan mindig jobban praktikábilissé tett és berendezett hadiút volt hivatva előmozdítani, mely útat a közbeeső terepnehézségekre – hegységek mocsarak, kedvező folyóátkelési helyek stb.-re – való tekintettel kellett oly kacskaringós módon vezetni. Ez mindenesetre a távolság megnagyobbításával járt, de lovas hadakról lévén szó, ez kevésbé esett a latba, mint az egyenesebb és rövidebb útvonallal járó aránylag sokkal nagyobb terepnehézségek leküzdése. Épített, jól megalapozott, kövezett, minden időben járható útak akkoriban természetesen még alig voltak.