László király a kúnok ismételt betöréseiért, mint később látni fogjuk, nem annyira a görög császárt, mint inkább az oroszokat okolta, akik ellen nemsokára retorzióval is élt. A kúnok 1085. évi betörése feltétlenül orosz földön át s így bizonyára az orosz fejedelem tudtával és beleegyezésével történt, de a mostani betörés alighanem a déli határhegységen át ment végbe és nincs kizárva, hogy arra az impulzust a bizánczi udvar, illetve Komnenosz császár adta, aki folytatta elődeinek ama kedvenc szokását, hogy a szomszédos nemzeteket egymással összeveszítse s így most már csak azért is jónak látta, hogy a kúnok vad csordáját hazánkra uszítsa, miután László király horvátországi hódításai már nagyon fenyegették a dalmát tengerpartot is, amely akkoriban legalább névleg a görög császár fenhatósága alatt állott. És miután a kúnok erős hada a tárgyalás alatt levő 1091-évben már úgyis az Alduna mentén állott anélkül, hogy a görög-besenyő harcba beleavatkozott volna, nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy a kúnok fejedelme nagyon könnyen hajlott Komnenosz ama tanácsára, hogy az utóbbi időben mindjobban konszolidálódó és megerősödő Magyarországra mint a görög császárság igen könnyen veszélyessé válható ellenfelére reárohanva, azon, ha egyebet nem, legalább egy kis eret vágjon.

Már a kúnok dúlásának és fosztogatásának nagy mérve is amellett bizonyít, hogy mostani vállalatuk igen nagyarányú lehetett. Vállalkozásukat nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy a magyar had legnagyobb része a királlyal együtt ép ekkor messze földön távol volt az országból, ami viszont azt is eredményezte, hogy a kúnok teljes biztonságban érezvén magukat, visszafelé nem nagyon siettek és egészen gondtalanul vadászgattak és mulatgattak. De másrészt ép annál nagyobb a dicsőség, hogy László király oly szinte hihetetlenül rövid idő alatt Temesvár környékén teremhetett és még idejekorán, még mielőtt az ellenség kitakarodott volna az országból, reá vethette magát az istentelen gaz rablóbandára. A László és serege által megteendő távolságok a következők voltak:

Lika–Bihács–Petrinja–Zágráb .. .. 125 km.

Zágráb–Varasd .. .. .. .. .. .. .. .. ..   80 km.

Varasd–Vaska .. .. .. .. .. .. .. .. ..  130 km.

Összesen: 335 km.

Feltéve, hogy a Dráva mellől a sereg már nem Fehérvárnak, ami nagy kerülőt jelentett volna, hanem Szalénkeménnek vette irányát, az előbbiekhez még a következő kilométerszámokat kell hozzáadnunk:

Vaska–Szalánkemén .. .. .. .. .. .. 270 km.

Szalánkemén–Poganis .. .. .. .. ..  130 km.

Összesen: 400 km.

A két összeg együttvéve 735, sőt az akkori úttalan viszonyok mellett bizonyára 750 km-nek felel meg, amelynek megtevésére, naponta átlag 30 km-nyi menetteljesítményt számítva, normális viszonyok között legalább 25, néhány pihenő napot is hozzászámítva, kereken egy hónapot kell számítanunk. Azonban majdnem biztosra vehetjük, hogy László hada ezúttal is nem kényelmes menetekben, hanem rohanó szélvész módjára tette meg ezt a hosszú utat, mert csak így vált lehetségessé, hogy még az országon belül elébekerüljön az ellenségnek. Összevág ezzel a kombinációval és számítással ama két adat is, hogy a július végén még a Velebit tájékán járó László már augusztus valamelyik, talán utolsó szombatján Temesvár környékén aratja egyik legszebb diadalát a hosszú út alatt bizonyára elfáradt és elcsigázott seregével, ha ugyan az elfáradt és lecsigázott jelzőket az akkori magyar lovasokra egyáltalában alkalmaznunk szabad. Legalább a vezérek korabeli portyázások alatt sem a magyar lovas, sem a magyar ló nem tudta azt, hogy mit is jelent a fáradtság és nem valószínű, hogy László lovassága sokkal mögötte maradt volna dicső elődjének. Bizony szép és lélekemelően dicső idők voltak ezek, talán soha többé vissza nem térők!

De nemcsak a mesés gyorsaságban rejlett László király remek győzelmének titka, hanem a kiválóan ügyes operálásban is. Az ellenséghez közeledve, gondosan elrejtette csapatjait, hogy váratlanúl, mint a héjja a mit sem sejtő csirkére, szinte hihetetlen gyorsasággal és energiával törhessen rá ellenfelére, annak még annyi időt sem engedve, hogy feleszmélhessen és az őt környező veszély tudatára ébredhessen.

Kiválóan szép jellemvonása László királynak, hogy a meglepetésükben tehetetlenné vált kúnokat nem mészároltatta le, hanem csak addig üttette, verette őket, amig azok a meghódolásra elég puhákká és hajlandókká nem váltak. Ez nemcsak emberséges, de okos cselekedet is volt. A meghódoltak legnagyobb részéből az idők folyamán ép oly jó magyarok és ép oly jó harcosok lettek, mint aminők Árpád vitézei voltak. Jó magyarokra és jó harcosokra pedig mindenképen szükség volt a folytonos dúlás és háborúskodás folytán állandóan sok emberanyag-veszteségnek kitett országban.

Eddigi hadműveleteihez hasonlóan szerencsés kézzel, elismerésreméltó bámulatos ésszel és ami szintén a siker emelését mozdítja elő, a kellő furfanggal is vezette László király a folytatólagos hadműveleteket is. Az újabb összecsapás színhelyét már nem saját országában, hanem az azt a kúnok táborától elválasztó hegység túlsó kijáratánál jelöli ki. Ez ugyan balsiker esetén, háttal a hegységnek szorulva, veszedelmessé is válhatott volna, de úgylátszik, hogy László teljesen biztosra vette a sikert és nem is csalódott sem a maga, sem serege erejében és cselekvőképességében. És kellett-e az akkori időben annál szebb példa a fővezér részéről, minthogy a harcosok élére állva, ő volt az első, aki kardját az ellenség vérével megáztatta. Hogy ezúttal az ellenséges fővezér volt az, akire László király hatalmas karja legelsőnek lecsaphatott, az a sors különös kedvezésének volt tekinthető.

László remekebbnél remekebb kettős győzelme úgy látszik örök időkre elvette a kúnok kedvét attól, hogy mégegyszer ellenséges szándékkal magyar földre tegyék be lábukat; ezután már csak Orosz- és Lengyelország volt gyakori portyázásuk színhelye.

Az 1091. évi kún betörés sokban hasonlít a besenyők 896. évi betöréséhez,[1] amely tudvalevőleg a magyarokat Lebedia elhagyására kényszerítette. Mindkét esetben a magyar sereg távollétét használta fel az ellenség kegyetlen orvtámadásának végrehajtására; mindkét esetben sikerült a magyarság ezreit legyilkolni és rabláncra fűzni, de míg a megriadt tömeg Árpád vezérlete alatt a romhalmazzá vált etelközi hazát végleg elhagyta, az új hazában már erős gyökeret vert XI. századvégi magyarság már annyira ragaszkodott megszokott rögéhez, hogy valódi tigris módjára vetette rá magát a hazáját pusztító, avagy pláne azt tőle elrabolni vágyó ellenségre. Ezeknek a magyaroknak már akkor „Isten, király haza“ volt legszentebb jelszavuk.

László király 1091. évi hadjáratával kapcsolatban Szent László legendája[2] sok csodáról tesz említést, de mi azokra ehelyütt nem terjeszkedünk ki.

[1] Lásd az I. r. 29. oldalán.

[2] Legenda S. Ladislai Regis c. 6.