A többi szláv országokhoz hasonlóan Horvátországban is örökös nyugtalanság és folytonos zavarok uralkodtak. A Kárpátoktól északra fekvő s Fehér-Horvátországnak nevezett hazájukból délre vándorló horvátoknak Heraklius a keletrómai birodalom császára a VI. század második felében, amidőn a Duna-Tisza mellékét az avarok foglalták el, adott engedélyt birodalma határainak védelme céljából a Dráva-Száva mellékén s az ettől délnyugatra eső területen való megtelepedésre. A rómaiak tengerpartmenti Dalmáciáját a horvátok és a velük rokon szerbek a VII. században szállották meg; a Quarnerótól a Cetinaig terjedő része a horvátoknak, az azon túl a Drinig terjedő része pedig a szerbeknek jutott. A IX. század elején a horvát törzsek egy közős főt, nagyzsupánt, választottak. E nagyzsupánok, akiknek legnevezetesebbike, Mojslav volt, a X. század elején már királyoknak kezdték magukat nevezni, illetve a „horvátok és dalmátok királya“ címmel kezdtek élni és a bizánci udvar is archonoknak címezte őket. Első nagy zsupánjuk, aki a királyi címet 910-ben felvette, Tomisláv volt.[1] Ettől fogva a következő királyok követték egymást a horvát királyi széken: I. Kresimir (936–945), Miroslav (945–949), Pribina (950–?), Drzislav (970–1000), Szvjetoszlav (1000–1009), II. Kresimir (1009–1035), I. István (1035–1058), III. Kresimir (1058–1073), Slavisa (1073–1075), Svinimir (Zvoinimir) Demeter (1076–1089) és II. István (1089–1090).

A horvát nép nyers, vad tengermenti része, akárcsak a Narenta menti szerbek, jól jövedelmező kalózkodást folytatott. Géza fejedelem idejében Drzislav királyuknak nemcsak a dalmáciai rómaiak, hanem még I. Urseoloi Péter (976–978.), Velence akkori dogeja is adót fizetett. A 991-ben dogevá kikiáltott II. Urseoloi Péter az egész dalmátpart római lakosságát hatalma alá hajtván,[2] a horvátoknak sem akart többé adót fizetni. II. Péter utóda Ottó, Szent István sógora, 1018-ban nemcsak hogy vitézül megvédte dalmát birtokait a horvátok ellen, hanem a 3 nagy quarnerói szigetet, Arbét, Oserót (Chersot) és Vegliát is a horvát uralom alól felszabadítván, Velence adófizetőjévé tette. Tudjuk, hogy a bonyodalom elintézésében István király is tevékenyen vett részt sógora, Urseolói Ottó javára.

Drzislav horvát király testvérének unokája III. Kresimir, több mint 20 éves uralkodása alatt Arbe, Zara és Spalato környékét újból horvát fennhatóság alá helyezte. Vele azonban az első szerb dinasztia sírba szállt. Utóda a trónért versenyző zsupánok egyike, Zvoinimir Demeter, László királyunk sógora lett, akit a horvátok utolsó nemzeti királyának tekintenek, s akit kútfőink Zolomérnek neveznek, bár a fentiek szerint mások még II. Istvánt is annak számítják. Ezt a Zvoinimirt segítette Salamon és Géza herceg a karantánok ellen.[3] Ez a Zvoinimir már VII. Gergely pápától nyeri koronáját és királyi méltóságának elismerését. Azonban ennek nagy ára volt. A horvátoknak mindenekelőtt le kellett mondaniok a köztük már a IX. század óta elterjedt és lassan uralkodóvá lett Cyrill és Method-féle szláv liturgiáról és azonkívül a horvát király 1076. október havában letette azt a hűségesküt, amelyet Géza királyunk letenni vonakodott. Ez az eskü következőleg hangzott: „Fogadom és megígérem, hogy ellenkezés nélkül megteszem mindazt, amit ő tisztelendő Szentsége megparancsol t. i., hogy mindenben megőrzöm az Apostoli Szék iránt való hűséget, és bármit is rendeljen el az Apostoli Szék vagy az ő legátusa ebben az országban, azt megtartom. Az igazságot gyakorlom, megvédem az egyházat, gondoskodom az egyházat megillető első termésről és tizedről, gondom lesz rá, hogy a püspökök, papok, diaconusok és aldiaconusok szabály szerint szüzességben éljenek, oltalmazom az özvegyeket, árvákat és szegényeket. Megsemmisítem a rokonok között kötött tilos házasságot, nem engedem meg az emberekkel való űzérkedést.…Évenként az Úr feltámadása napján 200 bizanci aranyat fizetek adó gyanánt Szent-Péter primátusának és arra utódamiat is kötelezem.“[4]

Zvoinimir uralkodása alatt csend és nyugalom uralkodott Horvátországban, de annál nagyobb lett a felfordulás és anarchia az ő 1088-ban bekövetkezett halála után,[5] amint az krónikánk következő szavaiból kitűnik.[6] „Midőn Zolomér király gyermekek hátrahagyása nélkül halt meg, neje László király nővére, kinek férje ellenségeitől sok sérelmet kellett elszenvednie, Krisztus nevében kérte testvérét, hogy segítse meg őt. Ezt az igazságtalanságot László keményen megtorolta és Horvátországot és Dalmáciát egészen visszaadta nővérének, majd a királyné által saját birtokává tette. Ezt pedig nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert királyi jog szerint őt illette meg az örökség. Zolomér király ugyanis elsőfokban atyafia volt, más örököse pedig nem maradt.“

Thomas Archidaconus dalmát író valamivel részletesebben, következőelg adja elő az esetet: „Zvoinimir király utód nélkül halván el, nem volt senki, akire a horvát királyság törvényesen szállott volna. Ezért a főurak közt nagy egyenetlenség támadt és majd az egyik, majd a másik bitorolta a hatalmat, amiből számtalan rablás, préda, gyilkolás és egyéb bűn származott. Napról-napra megrohanták, üldözték és öldösték egymást. Ekkor egy szlavóniai főúr, kinek a törzsebeliek sok igazságtalanságot és nagy kárt okoztak, kétségbeesve sorsán, Magyarországba menekült és László király elé járulva, felszólította őt, induljon haddal Horvátország elfoglalására. Biztos lehet abban, hogy nem igen talál ellenállásra, mert a trón üres és a királyságnak senki sem viseli gondját. László király megfogadta a tanácsot és késedelem nélkül nagy sereget gyüjtve, eljött és akadálytalanul megszállotta az egész földet a Drávától a Vasas Alpokig.[7] Majd a hegységen is átmenve, a várakat és erősségeket kezdte elfoglalni. Sok ütközetet vívott a horvátokkal, de miután ezek meg voltak oszolva és egymást nem segítették, a király könnyen elbánt velük. A tenger mellékére azonban nem jutott el, mert hírt véve, hogy királyságába idegen nemzet tört be, visszafordult és hazament. Ez a király nemcsak mint harcos volt derék, hanem hite és szentsége által is kiváló.“

A meghódított Horvátország kormányzására László unokaöccsét, Álmost hagyta vissza, megfelelő magyar őrséggel. A közlekedés a megszállt terület és az anyaország között az ú. n. hadiúton történt, amely Fehérvárról kiindulva, a Balatonnak hol egyik, hol másik partján vezetve Segesden egyesült, hogy onnan Vaska tájékán a Dráván átkelve, Verőce-Kaproncán át a Bilo, Reka és Kalnik hegységek északkeleti szélén Varasdig jutva, onnan vegyen irányt Zágráb felé; majd ismét délkeletnek fordulva, Petrinja, Glina, Topuszkón át jusson Bihácsra.[8] Ettől délnyugatra húzódott a Gozd hegység, a mai Pljesevica planina, amely Horvátországot a Magyarországhoz tartozó akkori Szlavóniától elválasztá. Idáig László hadai nem találtak ellenállásra, de már a Krbavába, Likába érve, az egyes zsupánok tőlük telhetőleg igyekeztek a magyarok további előnyomulását megakadályozni, de mert ez az ellenállás egyenként és nem egyesült erővel történt, valami nagy eredménye nem lehetett. Hogy meddig jutott László, illetve, hogy mennyit hódított meg Horvátország területéből, azt biztosan nem tudjuk, de az kétségtelen, hogy a Velebit hegységet a tengerpart irányában át nem lépte s július végén serege nagyobb részével újból visszatért Magyarországba.

[1] Dümmler Niederlassung der Slaven in Dalmatien.

[2] Lásd a III. rész 32. oldalán az 58. alatti jegyzetet.

[3] Lásd a III. rész 103. oldalán.

[4] Lucius, De regno Dalmatiae et Croatiae, II. 10.

[5] Horvát hagyomány szerint Zvoinimirt saját népe gyilkolta meg egyik népgyűlés alkalmával, s ekkor a király utolsó szavaival elátkozta tulajdon népét, azt kívánván, hogy többé sohase legyen saját véréből való ura, hanem idegen fejedelem vaskezét kelljen éreznie. (Marcus Marulus, Regnum Dalmatiae et Croatiae, III. 523.)

[6] Bécsi Képes Krónika 62.

[7] Alpes ferrae, vagyis a mai Kapela hegység.

[8] Lásd az 5. számú mellékletet.