Az ország határa felé kiszorult Salamon fékentartására a még Zsolt által a Fertő mellékére telepített besenyők igérkeztek, váltig állítván, hogy annyira megzabolázzák Salamont, hogy az ki se mer majd lépni Mosonyból, Pozsonyból, ha Géza őket szabadokká teszi. Ezeknek folytonos kellemetlenkedései ellen Salamon Ernő osztrák őrgrófot hívta segítségül, de amikor ez a besenyők vad, marcona alakjait meglátta, azt hozván fel ürügyül, hogy nagy bőjt van s ilyenkor ő nem hadakozik, félrevonult a parendorfi nagy hegyhátra, ahonnan messze áttekintés nyílt a mosonyi síkságra, de biztatta Salamont, csak verekedjék meg a besenyőkkel és ha azok találnának felülkerekedni, majd ő is közbe fog lépni. Salamon ilyen körülmények között egymaga ment neki a besenyőknek csekélyke hadával, akik Zoltán vezérükkel együtt „úgy elfutottak Salamon elől, mint ahogy a viasz elolvad a tűztől; sokan elestek, mások a Fertő mocsaraiba merültek és csak kevesen menekültek meg Zoltán vezérükkel együtt. Az őrgróf mindazonáltal követelte a neki igért összeget, de Salamon azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti a német császárnak s így duzzogva és szomorúan ment vissza az országba.“[1]

Ezzel a kisebb bajokat elintézvén, a legnagyobbnak, a trón kérdésének rendbehozatala végett Salamon természetesen ismét sógorához, IV. Henrik német császárhoz fordult, aki hamarosan még a tavasszal össze is gyűjtött némi hadat s azzal elindult Bajorország felé. Természetesen ezt sem ingyen, hanem azért tette Henrik, mert Salamon győzelem esetére országa jelentékeny részének átengedéssét igérte neki.[2] De alig ért a császár Regensburgba, azt az utólag hamisnak bizonyult hírt vette, hogy hódító Vilmos angol király Aachen és Köln vidékére készül betörni, minek folytán Henrik nyomban a Rajnához sietett. Júliusban a Wormsban idéző császár előtt újból megjelentek Salamon követei „és mivel a saját ügyeivel elfoglalt uralkodó nem igen mutatott hajlandóságot a kérés teljesítésére, 12 kezest állítva, esküt tettek, hogy Salamon, ha visszahelyezi a királyságba, adófizetője, hűbérese lesz és e szerződés biztosítására 6 erős várat enged át neki“.[3] Ez hatott és Henrik nyomban felszólította fejedelmeit, hogy hadaikkal táborába gyülekezzenek. De ezek mindegyike más-más kikifogással és mentséggel élt s így Henrik csak a saját embereivel és némi zsoldos csapatokkal indulhatott el augusztus második felében Magyarország felé, útját a Duna balpartján Pozsony felé vevén.[4] Salamon kevés hívével szintén csatlakozott hozzá, de a magyarság mindenütt ellenséges indulattal fogadta.

Géza most ugyanazt az eljárást követte, mint atyja fővezéri minőségében Endre alatt III. Henrik ellen. Biztosra vevén, hogy a németek Pozsonyból, mely tudvalevőleg még Salamon kezében volt, a Duna balpartján fognak előnyomulni, az országhatártól a Garamig terjedő vidéken a lakosság egyidejű kilakoltatása mellett minden élelmet és takarmányt eltüntettetett, maga pedig hadával, a német sereg mozdulatait szemmel tartandó, a vízfolyások és mocsarak által jól védett Csallóközben húzta meg magát.

Henrik seregét hajóhadának segítségével élelmezte, de ez Pozsonyon túl már nem juthatott. A sereg pusztítva és rabolva a rendes úton haladva, Sempténél elérte a Vágot, ahonnan Salamon három zászlóaljjal előre vágtatott Nyitrára. „Ott aztán – mondja a krónika – gyakran összecsaptak a vitézek. Opos, a lovagok dísze, paripáján a város kapújáig előretörve, ott egy harcost levágott. A nyitraiak társuk halálán felbőszülve, tömegesen Oposra szórták dárdáikat és lovát meg is ölték, de ő sértetlenül megmenekült. Salamon, miután Nyitrát bevennie nem sikerült, visszatért a császár táborába, ahol a németek sokat beszéltek Opos hősiességéről és hihetetlen bátorságáról. Erről a császár is tudomást szerezvén, maga elé hívatta Opost, akit nagyon megdicsért s e közben azt kérdezte Salamontól: van-e Gézának és Lászlónak sok ily vitéze? Salamont e percben elkapta a nemzeti önérzet és büszkeség és meggondolatlanúl azt válaszolta: „Van bizony sok és még ennél is külömb!“ Erre állítólag azt felelte a császár: „Ha ilyen vitézek küzdenek ellened, akkor nem is kapod vissza országodat!“[5]

Sempte alól Henrik hada Nyitráig, majd a Zsitván, Garamon és Ipolyon is átkelve, egészen Vácig jutott előre.[6] De közben a helyzet, mely az élelem hiánya miatt már eddig is kellemetlen volt, most már válságosra fordult: Az emberek és lovak részint az éhségtől, részint az azt kísérő betegségektől tömegesen kezdtek kidőlni a sorokból. Azonkívül még egy momentum játszott közbe. Géza sok pénz árán rávette a császár bizalmas tanácsosát, Sieghard aquileai patriarchát és a zsoldos hadak vezéreit is, hogy Henriket visszafordulásra bírják. Sok rábeszélés és egy kis színlelt lázadás a hadsereg körében végre megtette hatását és Henrik szeptember vége felé tényleg parancsot adott a visszavonulásra. A vállalat balsikere dacára Henrik birtokába vette a Lajta és a Fertő közötti területet, melyet közbenjárása fejében Salamon neki ígért s abból 100 telket a freisingi püspöknek adományozott ama kötelezettség ellenében, hogy ezért a püspök és utódai a várakban, különösen a megerősítendő Mosonyban a német császárnak szolgáljanak. Hazamentében Henrik nővérét, Juditot, Salamon nejét magával vitte, Salamon pedig sorsán szomorkodva, Pozsonyban maradt,[7] ahol aztán László hadai majd állandóan körülzárva tartották. Salamon vitézei gyakran intéztek kirohanásokat László katonái ellen, néha maga Salamon is ott volt a kirohanók között és két-három ostromlóval is felvette a küzdelmet, de László herceggel nem mert szembeszállni. Az ő karját mindenki respektálta, de azért mindenki ismerte jószívűségét és kegyességét és gyakrabban megtörtént, hogy a körülzártak közül, ha valamiben szükséget szenvedtek, bizalommal hozzáfordultak és „ő hercegi bőséggel, keresztény kegyességgel ellátta őket eleséggel s azután visszabocsátá megint urukhoz a várba.[8]

Henrik kivonulása után a továbbra is Salamon birtokában megmaradt Mosonyt és Pozsonyt kivéve az egész ország Gézát ismerte el urának, amely időtől kezdve őt királynak is nevezték. Ugyanekkor László megkapta a hercegi címet és az ország egyharmada feletti rendelkezési jogot.

Ezzel azonban a királykérdés még nem volt megoldva, legalább Géza nem tekintette megoldottnak, amíg a külső hatalmak és a pápa őt el nem ismerik. Géza a pápával, mint tudjuk, már a mogyoródi csatát megelőzőleg keresett érintkezést és annak lett is foganatja.

1073. április 22. óta VII. Gergely ült a pápai trónon, aki szakítva az eddigi hagyományokkal, mindenekelőtt arra törekedett, hogy magát a német császártól függetlenítse, majd annak elismerését igyekezett kivívni, hogy nem hogy a pápa valamelyik világi uralkodó fenhatósága alatt álljon, hanem ellenkezőleg, az összes népek és uralkodók felett a pápa mint Isten képviselője gyakorolja a fenhatóságot. E nézete folytán elsősorban természetesen IV. Henrikkel kellett összekülönböznie és ez a harc idővel annyira fokozódott, hogy 1076. február 22-én Gergely IV. Henriket egyházi átokkal is sújtotta. Magyarországgal szemben VII. Gergelynek, amint az Salamon királyhoz 1074. október 28-án intézett leveléből kitűnik, aki szintén hozzáfordult támogatásért, az volt a természetes egyoldalú állásponton alapuló, de helyét semmikép meg nem álló álláspontja, „hogy a magyar királyság a római szentegyháznak tulajdona, melyet egykor István király minden jogával és hatalmával együtt felajánlott és áhitatosan át is adott Szent Péternek. Azután meg – folytatja a pápa levelében – a boldog emlékezetű III. Henrik császár, midőn meghódította Magyarországot, legyőzvén annak királyát, Szent Péter testéhez küldte annak lándzsáját és koronáját“. Ezután feddőleg tudtára adja a pápa Salamonnak, hogy az ennek folytán, amidőn a német császárnak hűbéri fogadalmat tett, Szent Péter jogát és a királyi erényt sértette meg, mely ballépését csak azáltal teheti jóvá, ha a királyi pálcát, amelyet kezében tart, nem császári, hanem apostoli hűbérnek ismeri el. (Sic!) Ha ezt megteszi, akkor számíthat a római egyház anyai szeretetére és a pápa barátságára.[9]

A Gézához intézett levélben[10] a pápa többek között abbeli óhajának ad kifejezést, hogy Magyarországon béke, és ott ne királyka, hanem király legyen, mert Salamon – úgymond VII. Gergely – azáltal, hogy a németnek vetette magát alá, királyból királyka lett. A te bölcsességed tudja – így folytatja a pápa levelét – hogy a magyar királyság Szent Péteré. Ennek a királyságnak a hatalmát az Ur, a rajta elkövetett sérelmet megtorolva, reád ruházta és ha rokonodnak, Salamonnak, volt is valami joga a királysághoz, azt szentségtörő bitorlásával elvesztette. Gézától tehát elvárja a pápa, „hogy tettekkel mutassa meg engedelmességét és tiszteletét az egyetemes anya iránt, mely alattvalóival nem úgy bánik, mint szolgáival, hanem valamennyit úgy fogadja, mint fiait“.

A kép tehát, amelyet VII. Gergely festett Géza elé, azt akarta elhitetni, hogy a tőle Rómával szemben elvárt hódolat, ellentétben a németek által bitorolt hűbéres viszonnyal, tulajdonképen szabadságot jelent.[11] De Géza, bármennyire nehéz is volt a helyzete, nem kért az ily drága áron, a római felsőség elismerésének árán felkinált pápai elismerésből és támogatásból, hanem máshonnan kért elismerést és koronát. Második neje, Synnadena, előkelő görög nő volt; unokahuga a későbbi görög császárnak, Botaniates Nikephorosnak, a híres görög hadvezérnek. De a mostani görög császárral, Dukasz Mihállyal is Belgrád ostroma óta igen barátságos viszonyban állott, aki első szóra meg is küldte neki minden kikötés nélkül azt a nyílt bizanci koronát, amelyet Géza később Szent István koronájához forrasztatott és amely mostanáig tartó részét képezi a magyar királyság e szent ereklyéjének. Miután VII. Dukasz császár a pápával jó viszonyban állott, Gézának ebből a sakkhúzásából komplikációk nem keletkeztek. Tekintve, hogy Salamont a közvélemény az ország függetlenségének elárulása miatt amúgy is trónvesztettnek nyilvánította, végre Géza is engedett testvérei és az országrendek kívánságának és sürgetésének és az 1075. év nyarán királlyá koronáztatta magát. Most már Salamontól sem kellett nagyon tartania, mert IV. Henriknek időközben annyi baja akadt a saját maga ellenfeleivel, hogy legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy még Salamon sógorának bajaival is törődjék. Ily körülmények között Salamon is hajlandóvá vált a Gézával való kibékülésre, amelyet főleg papságának befolyása alatt ez oly módon iniciált, hogy elismeri Salamont királynak, ha ez viszont teljes biztosítékot nyújt arra nézve, hogy ő mint herceg László öccsével az ország egyharmadának háborítlan birtokában megmarad. Ennél nagyobb előzékenységet, szebb rokoni megértést és páratlanabb önzetlenséget valóban Salamon sem követelhetett. A békekövetek már javában ide-oda jártak, amidőn Géza súlyos betegségbe esvén, 1077. április 25-én férfikorának delelőjén, mintegy 40 éves korában meghalt. Utóda sem Salamon, sem Géza kiskorú fiai, mert második nejétől Synnadenától, két fia Kálmán és Álmos és egy leánya Zsófia született, – hanem a nemzet első hőse, László lett, akit az ország egy szívvel-lélekkel királyává választott.

[1] Bécsi Képes Krónika 58–59. – Pauler id. m. 167.

[2] Lambertus Heresfeldens. Az 1074. évhez, V. 216.: „Magnam ei partem regni sui pollicitus fuerat“.

[3] Lambertus Herenfeldens. V. 217.

[4] Thuróczy II. c. 54. – Lambertus Heresfeldens. V. 217.

[5] Thuróczy c. 54.

[6] Annales Ybergenses „Rex Heinricus Ungeriam vastavit usque ad Wazenburg“.

[7] Lambertus Heresfeld, az 1074. évhez. – Bertholdi Annales az 1074. évhez. – Thuróczy c. 54.

[8] A Bécsi Képes Krónika c. 61. nyomán Pauler id. m. 173.

[9] Registrum II. 44. 1075. január 10.

[10] Registrum II. 70. 1075. április 14.

[11] Szilágyi–Marczali id. m. II. 104.