Feltűnő, hogy míg külföldiekkel szemben utóbbi időben a magyar seregek tőlük telhetőleg kerülték a döntő harcokat és ütközeteket, addig most hol az egyik, hol mindkét fél keresi az alkalmat és szinte kierőszakolja a döntő harc következését. Míg a német császár háborús terveiben mindig bizonyos vidékek, városok és várak elfoglalása játszotta a főszerepet, addig a hercegeket nem ily élettelen tárgyak, hanem maga a király és annak serege vonzotta; ezt és ennek révén a királyi hatalmat, amely életük és biztonságuk ellen tört, akarták ők tönkre tenni. Ennek folytán a döntő mérkőzés határozott szándékával indultak a hercegek Vácról igen helyesen nem a Duna közvetlen közelében Pestre, mert ott meglepetés esetén katasztrófa érhette volna őket, hanem kissé délkelet felé kitérve, Fóthon át Cinkotára, hogy ahol rábukkannak a király seregére, ott megütközzenek vele. Viszont Salamon sem tért ki, főkép Vid biztatása és kérkedő kijelentései folytán, a döntő összeütközés elől, habár a hercegi sereg nagyságáról vett hírek úgylátszik némi aggodalmakat ébresztettek lelkében. És úgy látszik, nem ok nélkül, mert míg a hercegek zászlói alatt, az idegen segítő csapatokat és a sok vasvillás-kaszás népet nem is számítva, állítólag 11, de a krónikák leírása szerint is, amelynek alapján a 6. sz. vázlat is készült, legalább 8 zászlóalj állott csatarendbe, addig Salamon serege akkor már jóval kisebb létszámú lehetett, amit leginkább abból következtethetünk, hogy a csatarend balszárnyán Vid alatt csak a, ugyan jó erősnek mondott, de azért legfeljebb 2 zászlóalj erejű bácsi dandár állott. Ha a király vezette jobbszárnyat ennél jóval erősebbre, mondjuk 3 zászlóalj erejűre tesszük, még akkor is az idegeneken kívül a hercegi sereg 8 zászlóaljával szemben csak 5 zászlóaljat nyerünk. Hogy a többi seregrészek hova lettek, azt biztosan nem tudjuk, de valószínűnek kell tartanunk, hogy azokat a király a kemeji döntőnek vélt ütközet után Vid tanácsára hazabocsátotta és a legközelebbi, vagyis a mogyoródi összeütközés előtt azért nem tartotta szükségesnek azok újólagos behívását, mert Vid a hercegek nagyszámúnak látszó seregét minőségre nézve oly silánynak festette le, hogy azzal, mint mondá, nemcsak hogy a bácsiak élén ő maga könnyen elbánik majd, hanem azokat egyenesen felfalhatni is vélte. Ez a fitymáló felületesség és Ernyei józan és meggondolt véleményének és jóakaró tanácsának semmibevétele aztán csakhamar nagyon megbosszúlta magát.

A csatarendbe való felállítás, illetve a seregek harchoz való tagozása tekintetében említésre méltó, hogy a hercegek a két legmegbízhatóbb zászlóaljat, a biharit és a nyitrait, állították az első vonalba. A többi zászlóaljak inkább csak tartalékszámba mentek, a vasvillás-kaszás nép pedig eo ipso jó hátra került, nehogy esetleg a rendes csapatok közé keveredve, illetve beékelve, azoknál is a rendet hamarosan felbontsák. Felemlítésre méltó továbbá, hogy a hercegek Ottót és hadait nem fogták közre, mint ahogyan azt a király tette az idegen nem magyar hadakkal, hanem nem ok nélkül, mert nem tudták róla, hogy teljesen megbízható, őt a kiválóan fontos jobb szárnyra osztották be.[1]

A csatarenden belül a seregek az akkori idők rendes szokása szerint három főcsoportra oszlottak: a jobb- és balszárnyra és a középre. Egy-egy ily részt bátran illethetünk a későbbi hadtest, vagy legalább is hadosztály elnevezéssel.

Feltűnő, hogy az ellenség átkarolására és hátbafogására hivatott kikülönített csapatokat, leseket, egyik fél sem alkalmaz. A hercegek tartalékot ugyan kikülönítettek, de annak egyik részét sem bízták meg különleges feladatok végrehajtásával s míg a hátsó zászlóaljak az első vonalbeliek támogatására és az azokban keletkező hézagok pótlására voltak hivatva, addig a sok kaszás nép, mint már fentebb említettük, csak tartalék gyanánt állíttatott fel jómessze hátra, hogy szinte páholyból nézze a bekövetkező elkeseredett nagy viadalt. Csak ha nagyon rosszra fordultak volna már a viszonyok, dobták volna bele ezeket a rendetlen tömegeket is a harc forgatagába.

Nevezetes, hogy akkori időben az időjárás mennyire befolyásolta a seregek harctevékenységét. A március 13-iki köd képes volt az egymással farkasszemet néző, csatára kész seregeket megadályozni és visszatartani attól, hogy egymásnak nekirontsanak. Legújabb felfogás szerint az ilyen valóságos úgynevezett londoni ködöt mindkét fél inkább előnyösnek, mint hátrányosnak itélné a maga szempontjából, mert alkalmat adna az ellenség megtévesztésére és meglepően történő megtámadására.

Érdekes különben, hogy ebben a csatában mindkét fél használt hadicseleket. Lászlónak a Géza testvérét megillető zászlók és jelvények használata által a harc kezdetén legalább egy bizonyos ideig sikerült Salamont félrevezetnie és nincs kizárva, hogy főként ennek köszönhető, hogy Salamon azt a balvégzetű balrakanyarodást végrehajtotta. Ennek a mozdulatnak reá nézve igen kellemetlen és gyászos következményei lettek. Ezáltal a király csoportja a saját középhada elé került, amelynek harctevékenységét ezáltal nagyon megbénította, másodszor a maga jobb oldalát és hátát védtelenül, kiszolgáltatta Lászlónak, aki a helyzet gyors és ügyes kihasználása által csakhamar döntő eredményeket ért el. Ilyenformán az a körülmény, hogy Salamonnak a saját jobb szárnyán kívül külön védőcsapatja felállítva nem volt, nagyon érzékenyen megbosszúlta magát, ellenben a László részéről elkövetett ugyanez a hiba semminemű hátrányt sem vont maga után, mert ennek a külön felállítandó résznek, csoportnak, lesnek a szerepét maga László vette át.

Hogy a Salamon alkalmazta fogásnak volt-e hatása, azt nem tudjuk, de már maga a gondolat, hogy a király szükségesnek és jónak vélte, hogy többet mutasson, mint amilyen seregének tényleges ereje volt, arra enged következtetni, hogy az ellenfeléhez viszonyítva az ő serege számbeli túlsúlyban alig lehetett, sőt, mint már előbb is kifejtettem, én inkább azt hiszem, hogy ezúttal a seregek létszáma tekintetében a mérleg nagyon is a hercegek javára billent.

A csata befejezése után a hercegek nem üldözték megvert ellenfelüket; talán már így is megelégelték, sőt László fentebb vázolt kesergése után ítélve, alighanem meg is sokalták az elkeseredett harc folyományaként mutatkozó nagy vérontást. De akár hogy vesszük a dolgot, az üldözés elmaradása a hercegek részéről bizonyos fokú gyengeséget árult el; épígy az a körülmény is, hogy Mosonyt és Pozsonyt a király birtokában meghagyták. Ez az engedékenység később megbosszúlta magát, mert megkönnyítette Salamonnak, illetve az őt újból a trónra visszahelyezni akaró IV. Henriknek e célból a következő évben megindítandó hadjáratát. A háború nem gyerekjáték, azért annak folyamán vasakarattal és könyörtelen következetességgel mindaddig ütni kell a vasat, amíg a végcél teljesen elérve nincsen. A jelen esetben ezt a végcélt Salamonnak, illetve az ő hatalmának teljes és végleges megtörése jelezte: amíg ez elérve nem volt, addig nem lett volna szabad nyugodni. Ha ezt a végcélt a hercegek egy csapásra mindjárt most igyekeztek volna elérni, ezáltal megkímélték volna magukat és az országot a következő évi újabb háború borzalmaitól.

Ugy mint eddig, ennek a hadműveletnek, illetve csatának a leírásánál is gyakran reprodukáltuk a krónikások által az egyes szereplők szájába adott kijelentéseket és párbeszédeket. Nem kell azt hinnünk, hogy ezek a párbeszédek szószerint úgy vannak feljegyezve, ahogyan azok az illető szereplők ajakáról tényleg elhangzottak. De nagyban véve igen is élethűen visszatükröztetik azok az akkori felfogásokat és véleményeket egyik-másik fontos eseményről és bizonyos tekintetben jellemfestői szerepet is töltenek be egyes fontos egyéniségek megítélése szempontjából. A fontosabbak közülük részben száj-, részben írott hagyomány formájában nemzedékről nemzedékre származtak át. Megvan tehát a jogosultsága annak, hogy mi ezeket a mondai színezettel és háttérrel bíró szóvirágokat a valódi történelmi események, azaz a valóban megtörtént dolgok igen értékes, hasznos és célszerű kiegészítői és sokszor egyedüli megmagyarázói gyanánt tekintsük és okkal-móddal fel is használjuk.

[1] Pauler (id. m. I. 162.) Cosmas és az Annales Gradicenses nyomán következőleg jellemzi a herceget: „Ottó, szép fiatal ember, kit az utókor a „haza atyjának“ nevezett, párját ritkította abban a rokongyilkos korban gyöngéd szeretete által, mellyel testvére, Konrad, brünni morva herceg és Jaromir prágai érsek iránt viseltetett. Sógorainak sorsa sem hagyta hidegen. Lelkét tette fel értük és segítségükre jött“.