6. számú melléklet.

A kemeji ütközet után Salamon helyzete rózsásnak, Gézáé ellenben reménytelennek látszott. De ez csak látszólag volt így; valójában egészen másképen festett a dolog. Géza már azalatt, míg Vácra ért, a nép igen nagy ragaszkodásáról győződhetett meg, aminek jeléül ez fejszével, karóval, kapával, vasvillával felszerelve, tömegesen csatlakozott hozzá. Vác alá érve, Géza már ott találta Lászlót, Ottó morva herceget jókora segélycsapatával. László hada is jó nagy erőt képviselt, mert ő a bihari zászlóaljon kívül Ungtól Trencsénig a felvidék összes hadait – összesen 11 zászlóaljat – hozta magával. Géza a találkozásnál könnyes szemekkel borult öccse nyakába, keservesen elpanaszolván neki, mily veszély és kudarc érte őt és hadát a három ispán árulása miatt. Viszont László a győzelem biztos reményével igyekezett megszomorodott testvérét megvigasztalni és a helyzetet egymásközt megbeszélvén, elhatározták, hogy Cinkota felé irányt véve, útnak indulnak a sereggel. A krónika szerint László lelkiszemeivel előre látta a csata kimenetelét, mely bátyját királlyá fogja tenni s ezért Géza fogadalmat tett, hogy győzelem esetén ott templomot épít a boldogságos szűznek.

Salamon már útközben Pest felé értesült, hogy a Vác táján egyesült Géza, László és Ottó nagy sereg élén közelednek feléje. Vid azonban nem hitt, vagy nem akart hinni a hírnek és felette kicsinylőleg nyilatkozott az ellenségről. Azt mondotta többek között, hogy Géza seregét már a Tiszánál tönkretették; most már csak kaszás parasztok vannak körülötte; ezeket ő egymaga a bácsiakkal felfalja. Hiába volt a derék Ernyei ellenkező véleményen, mi miatt a király még gyanúba is fogta, hogy ő a herceg híve és csak színlelésből marad mellette. „Nem uram, – válaszolt a meggondolt higgadt és ép oly becsületes Ernyei, – én csak nem akarom, hogy véreiddel harcolj, hogy a testvérháborúban az atya megölje a fiát, vagy a fiú az édesatyját. Különben nekünk illik és készek is vagyunk meghalni a királyért, de jobb volna, ha okosabb tanács szerint cselekednénk“.

Mindenki dacára Vid tanácsa maradt érvényben és a király serege 1074. március 12-én a gödöllői magaslatokról a Rákos völgyébe[1] leszállva, a mogyoródi magaslatok mögött táborba szállt. Ugyanekkor a hercegek és Ottó serege Fóth körül táborozott. Minkét fél másnapra várta a csatát, de az egész napon át tartó kora tavaszi sűrű köd március 13-án az összeütközést lehetetlenné tette. Rákövetkező éjjel Salamon és a hercegek serege is meglepetéstől tartott s így a csapatok felnyergelve és kantárral kézben töltötték az egész éjjelt. Mihelyt megvirradt, a hercegek és Ottó a mai Fóthtól délre a 6. sz. vázlat szerint csatarendbe állíták fel seregüket. A balszárnyon Mogyoróddal szemben László állott az első sorba beosztott bihariak élén; a középen a nyitrai zászlóaljjal Géza foglalt helyet s végül a jobb szárnyon Ottó herceg állott fel a magával hozott morva csapatokkal. Az első harcvonalak mögött minden csoportban még 3-3 zászlóalj állott tartalékban s legvégül, jóval hátrább, a vasvillás-kaszás nép foglalt helyet. Az egész felállításnak és a bekövetkezendő ütközetnek lelke László volt, aki fegyverkezés közben a földre borult és fogadást tett, hogyha győz, a győzelem helyén monostort épít Szent Márton tiszteletére. Azután még körüllovagolta az egész felállítást, bátorságra, kitartásra buzdítván a vitézeket. E közben amint lándzsájával egy bokorra ütött, abból a győzelem előhírnöke gyanánt – legalább annak vette az egész sereg – egy hófehér menyét a lándzsa nyelén felszaladva, egyenesen a herceg ölébe ugrott. Meg kell itt még jegyeznünk, hogy László a csata tartamára Géza jelvényeit vette magához, hogy ezzel Salamont megtévessze, mert meg volt róla győződve, hogy a király mindenekelőtt Gézát fogja keresni, és ebben nem is csalódott.

Salamon ugyancsak március 14-én hajnalban a mogyoródi magaslatokon át a Mogyoród és Fóth között elterülő síkra lovagolt előre s útközben meghagyta, hogy a podgyász őrizetére hivatott csatlósok a domb oldalára előre jöjjenek, hogy az ellenség őket valami tartalék-seregnek gondolja. Ezen előrelovaglás közben Vid még mindig azt hangoztatta, hogy a szedett-vedett ellenség a király serege elől hamarosan kereket fog oldani. Ellenben Ernyei arra hívta fel a figyelmet, hogy az ellenség háttal a Dunának állott fel, ami azt jelenti, hogy Géza és László emberei vagy győzni, vagy meghalni akarnak.

Közben előre jött és csatarendbe fejlődött a király serege is, ahogyan azt ugyancsak a 6. sz. vázlat mutatja. A bal szárnyon Vid állott fel, aki a bácskai erős dandárral egymaga vállalkozott a morva had megsemmisítésére. A középre a németek és csehek kerültek Marquard és Szvatopluk vezetése alatt s végül a jobb szárny vezetését maga Salamon király vette át. A fejlődés befejezte után Vid Ottó csoportjára vetette magát, de Otto zárkózott, tömör hadával csakhamar szétverte a bácsiakat s Vid halva terült el a csatatéren. Salamon először László csoportja ellen indult, amelyről eleinte tényleg azt hitte, hogy Gézáé. Amint azonban közelebb érve, észrevette a cselfogást, – László ugyanis legalább egy fejjel kimagaslott a többiek közül[2] – rögtön megparancsolta zászlótartójának, hogy forduljon balra, az ellenség közepe felé, ahol felismerte Géza alakját. László rögtön kihasználta a kedvező alkalmat és bihari zászlóaljával nyomban Salamon oldalába és hátába tört, míg elülről Géza a nyitraiak élén szállott szembe a királlyal és annak hadcsoportjával.

Erre a harc általánossá lett és a krónika szerint a magyarok „levágják a németeket, az olaszok megfutamodnak, de nem találnak helyet a menekülésre s így összerogynak a magyarok előtt, mint az ökrök a mészárszéken. De nemcsak olaszok és németek estek el, hanem a magyar katonaság javarésze is ott veszett. Marquard a németek és Szvatopluk a csehek vezére, miután csapatjuk megsemmisült, fogságba jutottak“. E szerint a csata Salamon teljes vereségével végződött, aki serege romjaival futva menekült a csatatérről, hogy Szigetfőnél, a Csepel sziget déli végén a Dunán átkelve, Mosonyba juthasson.

Géza és László a halottak nagy tömegei között a földre borulva adtak hálát, hogy a jó Isten oly remek győzelemhez segíté őket. László pedig – mondja a krónika[3] – amint hogy mindig kiváló jámborságu vala, látva az elhullottak ezreit, ámbár ellenségei voltak, mégis megrendült belé a szíve és keservesen sírt, tépve orcáját és haját, mint ahogy az anya kesereg fiainak elvesztén. A hullák közt járva megismerte Ernyei ispán tetemét, leugrott lováról, megölelte és így szólt: békesség barátja, úgy sajnállak, mint testvéremet, mert szíved és tanácsod békét lehelt. Azután felemelte, megcsókolta és megparancsolta, hogy Vácott temessék el nagy tisztességgel. Meglátta aztán Vid holttestét is. Téged is sajnállak, mondá László, bár mindig ellenségünk voltál. Bárcsak élhetnél, jobb útra térhetnél és megerősíthetnéd köztünk a békét. Miután nem voltál hercegi vérből, miért kívántad mégis a hercegséget? Nem voltál királyi vérből, miért akartad a koronát? Most a szívet, mely hercegségre áhítozott, dárda járta át és a fejet, mely koronát óhajtott, kard hasította ketté! Temessétek őt is el! De a katonák, akik Videt okolták testvéreik vagy fiaik haláláért, leugráltak lovaikról, felhasíták mellét, szemeibe homokot szórtak és gúnyolva mondták: „Szemed, szíved, sohasem tudott jóllakni vagyonnal és fénnyel, most hadd lakjék jól szemed, szíved földdel“.[4]

A győztes sereg legnagyobb részét a csatatérről hazabocsátották. Ottó gazdag ajándékokkal ellátva tért haza fegyvereseivel. Géza és László átkeltek a Dunán és megfelelő had kíséretében és a nép örömujjongása közt egészen a nyugati kapuig nyomultak előre s intézkedtek Kapuvár, Baboth és Székesfehérvár megerősítése és kellő megszállása iránt. Mosonyt és Pozsonyt egyelőre meghagyták Salamon birtokában. Géza ezek után visszatért Fehérvárra, de híveinek unszolása dacára sem foglalta el a trónt; távoltartotta magától a királysággal járó fényt és díszt, de a helyzetből kifolyólag a reá háramló kötelességeket híven teljesítette.

Salamon a csata színhelyéről egyenesen Mosonyba menekült, hű vitéze, a bátor Opos által kísérve. Anyja, aki mindig a békén fáradozott, szemrehányásokkal fogadta szerencsétlen fiát. „Nem hallgattál rám, édes fiam – mondá a krónika szavai szerint sírva – Se Ernyeire, se más hívedre. Te csak Videt követted s íme, megrontottad magadat és családodat. Mindig mondtam, hogy elégedj meg a koronával és hadd a hercegséget békében atyádfiainak!“ Erre Salamon dühében állítólag felemelte kezét, hogy megüsse anyját, de neje Judit, megfogta kezét és visszatartotta gonosz szándékától.

[1] Bécsi Képes Krónika c. 58.: „descendit in Racus“.

[2] Legenda S. Ladislai Regis. c. 3.: „Stature quippe procerus, ceterisque hominibus ab humero supra praeeminens“.

[3] Bécsi Képes Krónika 58.

[4] Thuróczy II. c. 52.