Szomoru világot vet az ország állapotára, hogy a király és a hercegek között támadt egyenetlenség és gyűlölködés nyomán az ország lakossága és hadereje is ismét két táborra szakadt. A sok agyarkodás és ármánykodás végre oly mérveket öltött, hogy hiábavaló volt a püspököknek és jobb belátású embereknek valóban csak a haza javát szem előtt tartó fáradozása a sok békítési kísérlet nyomán; ha sikerült is rövid időre békét, fegyverszünetet kötni, a nagyfokú kölcsönös gyanakodás, ráfogás és uszítás előbb-utóbb mégis végleges törésre és a fegyverek összemérkőzésére kellett hogy vezessen. Tehát alig hogy a szomszédokkal szemben annyira-amennyire a béke és a nyugalom helyreállt, újból a régi átoknak kellett feltámadnia, ismét a magyarnak kellett a magyart pusztítania! Ez az átkos küzdelem sajnos néhány kiváló ember mellett, mint amilyenek többek között a királyához hű, de a hercegekkel szemben sem ellenséges indulattal viselkedő Ernyei, a Géza herceg életéért remegő Vilmos apát és még mások sokan voltak, – néhány alávaló jellemet is juttattak ismét a felszínre, akik közül első helyen Vid állott, akinek sikerült Gézának három meghitt emberét is rövid ott-tartózkodása alatt a maga céljainak és gaz terveinek megnyerni. A fegyverekkel vívott harc szintén alkalmat adott két kíváló vitéznek, Péternek és Oposnak, akit különben már előbbi szerepléséről is ismerünk, hogy rettenthetlen bátorságuknak és nagy testi és erkölcsi erejüknek kíválóan fényes tanújelét adják.

Ha a cselekmények két főalakját, Salamont és Gézát tekintjük, utóbbi mindenesetre a rokonszenvesebb, mert emberségesebben gondolkozik, egyenes utakon jár olyannyira, hogy még Vilmos apát első riasztó hírének sem igen akart hitelt adni. Ez a hiszékenysége és a fegyverszünet kölcsönös tiszteletbentartásába helyezett bizalma okozta aztán, hogy elllenrendszabályaival elkésett és felette kellemetlen kölcsönös erőviszonyok mellett kénytelen a Tisza mentén a rákényszerített harcot elfogadni. A krónikák Salamon részén 30 csapatot, mondjuk zászlóaljat, Géza részén pedig mindössze négyet említenek. Ha a király zászlóaljainak száma tényleg 30-nak felelt meg, akkor viszont Gézának kb. 15 zászlóalj állhatott rendelkezésére, mert hozzávetőleg ennyit gyűjthetett össze zászlói alá az országnak ama egyharmad területéről, amely neki alá volt rendelve. Nagyon valószinű azonban, hogy a király sem vitte magával mind a 30 zászlóaljat, mert hiszen biztos volt felőle, hogy Géza is csak alárendeltebb erők felett rendelkezik, az általa várt idegen segítőcsapatok pedig még nem érkeztek be. Ellenben a krónikák által említett 30-as szám biztos támpontot nyujt az ország akkori összerejének megállapítására nézve, amelyet bátran 45 zászlóalj erejűnek mondhatunk. Ezeket a zászlóaljakat aztán történetíróink, sőt még hadtörténészeink is, hol zászlóalj, hol csapat, sol dandár névvel illetik, illetve említik. Hogy egy-egy ily zászlóaljnak, csapatnak, dandárnak mennyi volt a létszáma, azt nem tudjuk, de semmi esetre sem számlálhatott többet 1000 lovasnál. Az egész ország hadereje tehát mintegy 45.000 lovasra tehető, de ezt az erőt csak akkor állították fel teljes egészében, ha külföldi nagy hadjáratról, avagy arról volt szó, hogy az országba benyomult hatalmas ellenséget, mint pl. hogy III. Henrik 1051. évi nagy seregét az országból ismét kiverjék. Összhangzásban áll ez azzal, amit a 30. oldalon István király seregének hozzávetőleges erejéről mondottunk. Azóta a viszonyok e tekintetben lényegileg nem nagyon változhattak.

Hogy a kemeji ütközet folyamán megint megismétlődött az a ménfői csatát is megelőző alávaló jelenség, hogy egész csapattestek át akartak pártolni az ellenfélhez, illetve hogy a harc szinhelyéről az ellenféllel való összebeszélés folytán egész zászlóaljak egyszerűen meglógtak, az elég szomorú, de megnyugvással konstatálhatjuk és büszkén hangoztathatjuk, hogy a magyar csapattesteknél ez az eljárás csak nagyritkán fordult elő évszázadokon át folytatott harcaink és küzdelmeink közepette. A magyar krónikás is megdöbbenéssel ír erről a jelenetről, hozzá tevén, hogy „bár egy szálig ottvesztek volna a cudarok, kik urukat és jótevőjüket ily gyalázatosan elárulták“![1]

Nagyon nehéz annak magyarázatát adni, hogy Géza miért fogadta a fennálló, reá nézve felette kedvezőtlen erőviszonyok között a kemeji síkon a harcot. Bizonyára jobb lett volna, ha a kéznél levő 4 dandárjával kitér az összecsapás elől és üldözői elől akár éjjeli menettel térelőnyt nyerve, igyekezett volna a Tiszán átkelni, hogy a döntő összeütközés előtt lehetővé tegye többi seregrészeivel és a külföldről várt segélyhadakkal való egyesűlést. A krónikák úgy adják elő a dolgot, hogy mind Géza, mind Salamon a befagyott Tiszán keltek át, ami annyit jelent, hogy az említett folyó a kemény hideg időjárásra való tekintettel megszünt számottevő akadályul szolgálni s így Géza könnyebben lehetett ura ama elhatározásának, hogy elfogadja-e hátában a Tiszával a harcot, avagy sem.

Nevezetes és érdekes epizódja a kemeji ütközetnek a sereg arcvonala előtt – annak szemeláttára és ugyancsak annak a látványosság tartama alatt tanusított passziv magatartása mellett – egyes bátor vitézek által vívott párbaj. Ez különben az akkori időben nem is valami nagyon ritka eset, hanem egészen megszokott dolog volt.

[1] Thuróczy II. 52.