Amit Géza a nisi hadműveletek folyamán hallott, látott és tapasztalt, az mind arra vallott, hogy már nincs messze az időpont, amidőn a királlyal támadt viszályt fegyveres erővel kell majd elintézni. Ennélfogva hazaérkezve, László öccsét segítségszerzés végett Oroszországba küldötte, Salamont viszont kedvelt tanácsosa, Vid folyton tüzelte a hercegek ellen és tőle telhetőleg sürgette, hogy haddal támadjon rájuk. Egyelőre azonban a jóakaratú püspökök és egyéb főemberek álláspontja győzött, akik mindent elkövettek, hogy a rokonokat kibékítsék és a véres összecsapást megakadályozzák. Ilyenformán hosszas ide-oda üzengetés után 1073-ban végre megtörtént a találkozás Salamon és Géza között Esztergomban. Azután mindegyikük 8–8 egyházi és világi ember által kísérve, a Dunának egyik közelfekvő szigetére hajózott s ott megkezdődött a tárgyalás. Sok szemrehányás és mentegetődzés után végre mégis létrejött a béke. Betartásának biztosítására a két fél túszokat adott egymásnak, még pedig a király „a gaz, Isten előtt gyűlöletes Vid-ot és a szelíd Ernyeit, Géza pedig a váradi püspököt és a gaz Vathát.“[1]

Géza nem ok nélkül rosszat sejtve, és hogy Vid fondorlatait lehetetlenné tegye, őt követtársával együtt őrizet alá helyezte; erre Salamon is lefogatta Géza két megbízottját s így a dolog ismét nagyon elmérgesedett. Azonban főleg a püspökök közbenjárására ezúttal is sikerül a véres összetűzést olyanformán elkerülni, hogy mindkét fél szabadon bocsátotta és visszaküldte a nála volt túszokat s egyúttal a király és Géza herceg Szent Mártontól Szent György napjáig, vagyis 1073. november 11-től 1074. április 24-ig tartó fegyverszünetet kötött. Döntő befolyással volt a megegyezés létrejöttére a tél közelléte és az a körülmény, hogy László hiába járt Oroszországban, mert ott ép most lett Szvjatoszláv a nagyherceg, aki Salamon hívének , IV. Henrik német császárnak kereste barátságát és szövetségét. Ilyen körülmények között Géza Lambert öccsét unokatestvéréhez és régi megbízható szövetségeséhez, II. Boleszláv lengyel fejedelemhez küldötte, de itt is baj volt, mert a lengyelek ép ez időtájt a csehekkel háborúskodtak, kiket viszont ugyancsak a német császár pártfogolt.

Másrészt Salamon Németországtól várt segítséget, s hogy ezt gyorsabban elérje, közelebb vonult a nyugati határhoz. Ebből láthatjuk, hogy a hadikészülődések a fegyverszünet dacára mindkét részen serényen folytak.

„A karácsonyt Ikerváron a Rába mellett töltötte a király, aztán Zalába ment, hol Vid és Marquard, a német vezér, folyton rábeszélték őt, hogy vívjon meg a herceggel, most könnyen legyőzheti, mert sehonnan sem várhat segélyt ellenben ha a fegyverszünet leteltéig vár, addigra meg is szökhet a herceg. Aztán Szegszárdba ment a király és Kesztölcnél táborozva, elment oda misére a megváltó templomába“,[2] Az esteli ima után Vid és cinkostársai arra akarták rábírni a királyt, hogy most rögtön fogassa el és vakíttassa meg Gézát, aki az Igfon erdejében vadászik és ne várja meg, amíg László és Lambert segítő csapatokat hoznak. A király reggelig gondolkodási időt kért. Vilmos apát, aki a tanácskozást rejtekhelyéről végighallgatta, a hercegek híve lévén, miután atyjuk építette a szegszárdi monostort és apáttá való kinevezését szintén annak köszönhette, nyomban gyorsfutárt küldött Gézához, akit óva intett, hogy őrizkedjék a királytól. A futár meg is érkezett, de Géza hűtlen emberei, Petrud, Bikás és Zounuk, akiket Vid követküldése alkalmával a maga részére megnyert, azt mondták Gézának: részeg az apát, azt sem tudja, mit üzen és mit beszél. Géza tehát tovább folytatta a vadászatot s nagyobb biztonság kedvéért csak annyit tett, hogy az Oroszországból eredmény nélkül visszatért Lászlót sógorukhoz, Otto olmützi herceghez küldte segítségért, aki mint tudjuk, Eufémia nővérüket bírta nőül.

Másnap reggel a hajnali mise után Vilmos apát újból elrejtőzött, hogy meghallgassa, mit határozott a király. S miután Salamon beleegyezett Vid tervébe, az apát rögtön levetette papi ruháját, kardot kötött, lóra pattant és amily gyorsan csak lehetett, elvágtatott Gézához, akit azzal vert fel hajnali álmából, hogy rögtön meneküljön, mert már jönnek Salamon hívei, hogy elfogják őt, sőt már a király serege is útban van. Erre Géza sietve összeszedte még honn maradt négy tiszántúli csapatját, valószínűleg a szatmári, szabolcsi, borsovai és talán a szolnoki zászlóaljakat, mert a biharit László vitte magával, hogy azzal és a tiszán-inneniekkel a morva segélyhadakhoz csatlakozzék. Ugyanezt akarta Géza a fenti 4 zászlóaljjal is megtenni, s így azokat összegyüjtve, elindult a Tiszához a Dorogmai rév[3] felé, amely az akkori időben a főátkelő volt a Tiszáninnen és a Tiszántúl között. De az átkelést már nem hajthatta végre, mert Salamon hadával még Kemejben[4] utolérte és harcra kényszerítette. A király ugyanis valahol Czibakháza táján átkelvén a befagyott Tiszán, 1074. február 26-án Karcagtól északra, talán a mai Nagy Iván táján utolérte Géza hadát és attól délre Nagyfia egyháznál[5] harchoz fejlődvén, megtámadta. Gézának, hogy visszavonulását egyáltalában végrehajthassa, kénytelen-kelletlen harcba kellett bocsátkoznia, de mindjárt az ütközet kezdetén rettenetes csalódás érte: a fent említett áruló ispánok vezette 3 zászlóalj, nyomban cserben hagyták őt és elfutottak, úgy hogy Gézának csak egy csapata maradt s azzal küzdött hősiesen a nagyszámú túlerő ellen. Az áruló zászlóaljak futásközben jeladásul fölemelték ugyan pajzsaikat, de mivel Salamon elfelejtette ezt a megállapított jelt seregével közölni, annak nagyobb része a futók után iramodott s azokat irgalmatlanul öldösni kezdte, mire azok annyira felbomlottak, úgy hogy még ha akartak volna is, nem tudtak volna többé ellenállást kifejteni. Így történt aztán, hogy az árulóknak majdnem mindnyáját, ispánjaikkal együtt lekaszabolták.

Ez alatt a király mellett megmaradt kisebb rész a Gézához hűen maradt egy zászlóaljra vetette magát, amiből kemény, kétségbeesett küzdelem keletkezett. Géza egyik legbátrabb vitéze, Péter, sárga lován, ragyogó vértben és aranyos sisakkal a fején, előre rugtatott és párbajra szólította fel az ellenfeleket. Erre Opos fakó lován csuklyás vasingében nyomban kivált Salamon seregéből és villámként Péter vitézre csapva, egy hatalmas lándzsadöféssel szíven szúrta azt. E párbaj után a többi vitézek együttes tusája következett, amelynek kimenetele nem lehetett kétséges. A felette aránytalan túlerő győzött s Géza vitéz csapatjának legnagyobb része odaveszett. „Azt mondják – így meséli a krónika, hogy Opos ebben a csatában annyira vagdalkozott kardjával, hogy jobbkarja egészen elzsibbadt és keze oda tapadt kardja markolatjához. Salamon király, de különösen a németek elbámultak Opos erején és bátorságán.“ Végre Géza abba hagyta a kilátástalan ütközet folytatását és kevesed magával Cothoyd-nál[6] átmenekült a Tiszán.

A Tisza tulsó partjára érve, Géza káplánját, a fekete Györgyöt elküldte Lászlóért, íródeákját, Ivánkát pedig Lamberthez, hogy azzal együtt a pápához Rómába menve, annak segítségét eszközölje ki.[7] Ő maga nyugatnak vett irányt és Vácnál szerencsésen csatlakozott Lászlóhoz és Ottóhoz, akik erős haddal jöttek segítségére.

Az ütközet után Salamon, Géza erejét megtörtnek vélvén, seregével ugyanott, ahol Géza, szintén átkelt a Tiszán és mint aki dolgát a legjobban végezte, nyugodtan ment hazafelé vitézeinek élén Pest felé tartva.

[1] Bécsi Képes Krónika c. 58. „nequam Vatha.“

[2] Bécsi Képes Krónika 58.

[3] A Dorogmai rév Dorogma és a Kota-érnél fekvő mai Egyek helyiség között volt. Erre a Kota-érre vonatkozhatik a Bécsi Képes Krónikában említett „Cothoyd“, ami a Dubniczi és a Budai krónikában „Cothoid“-nak van írva. (Pauler id. m. I. 559.)

[4] Kemej Balássy, Botka és Pesty szerint egy régi eltűnt magyar vármegye neve, amely nyugat felé a Tisza mentén a Dorogmai révtől az Abádi révig, kelet felé pedig a Hortobágyon túl a Biharmegyei Szerepig terjedt. Pauler ellenben úgy véli, hogy az Egyektől a Zagyva torkolatáig, tehát Szolnokig és keletre a Hortobágy mocsaras környékéig terjedő vidéket hívták Kemejnek, „mi olyféle helyi elnevezés volt, mint Nyír vagy Szilágyság.“ (Lásd Balássy Ferencz, Kemejmegyéről, M. Tud. Értekező I. 240. és Századok 1872. – Botka Tivadar, A vármegyék első alakulásáról, Századok 1871. – Pesty Frigyes, Eltűnt vármegyék, I. 119. – Ortvay Tivadar, Magyarország egyh. földleírása. – Pauler, id. m. I. 161.

[5] „Apud ecclesiam filii Nog“ (Bécsi Képes Krónika 58.), talán a mai Puszta Kápolnás környékén.

[6] Cothoydot a legtöbb történetíró Tokajnak véli. Miután a Tisza akkor oly erősen be volt fagyva, hogy a csapatok annak jegén is átkelhettek, nem volt semmi szükség arra, hogy Géza és utána Salamon oly nagyot kerüljön. Pauler id. m. I. 162. Cothoydban az Egyeknél levő Kotaért véli felismerhetni és magam is azt hiszem, hogy a Tiszán való átkelés valahol itt, ezen a vidéken mehetett végbe.

[7] Thuróczy II. 52.