A bizanci császár által Bulgáriában letelepített besenyők 1071-ben állítólag a görögök biztatására a Száván átkelve, Valkó vármegyébe törtek be és a vukai, mai kórogyi mocsarak mentén a buziási síkságot feldúlták, kifosztották és aztán sok fogollyal és zsákmánnyal visszatértek hazájukba.

A magyarok kétségtelennek tartották, hogy ez a fosztogatás a belgrádi görögök tudtával és beleegyezésével, sőt valószínűleg azok biztatására történt s ezért a király és a hercegek elhatározták Belgrádnak megtámadását és elfoglalását. Az e célra szánt erők Szalánkeménnél gyülekeztek s onnan elindulva a Száva mellett, annak balpartján a várral szemben ütöttek tábort. Nagyszámú hajóhaduk egy részének a Száván való átkelést kellett közvetítenie, míg a fenmaradó rész a víz felőli oldalon fogta körül a várat.

Belgrád (magyarul annyi, mint Fehérvár, később Lándor- vagy Nándorfehérvárnak nevezték), a régi római Singidunum, a Duna és a Száva összefolyásánál egy fensíkon fekszik, amelynek északi része egy 125 m. magas meredek, várszerűleg megerődített hegyfokban végződik. A város attól délre terül el, amelyben akkor görögök és bolgárok laktak.

Bizanci császár ebben az időben VII. vagy Dukasz Mihály (1071–1078.) volt, akinek Belgrád helytartója Niketasz dux vagy stratégosz, azzal volt megbízva, hogy őre legyen északon Turkia vagyis Magyarország felé a birodalomnak.

Niketasz meg akarta akadályozni a magyarok átkelését s e célból gyors vitorlás hajóival a Száván cirkálva, gépeivel kénköves tüzet (görög tüzet) fújt a magyar hajókra s az olthatatlan tűzzel azok közül többeket sikerült meggyújtania. Ennek dacára a magyar hajók sokasága, mely ellepte a folyót, végre mégis legyőzte a „tűzokádó görög hajóhadat s így a sereg a Száván átkelvén, sűrű tömegben,[1] úgy, hogy a paizsok egymást érték, vette körül dél felől Belgrádot.

Niketasz látva, hogy az ostrom veszélyessé kezd válni, titokban követeket küldött a besenyőkhöz, mint a baj okozóihoz, felszólítván őket, hogy jőjjenek aggodalom nélkül a vár segítségére, mert nem a király vagy a herceg fogta körül a várat, hanem csak Vid ispán a bácsmegyei katonasággal.

A besenyők eleget is tettek a meghívásnak és Kozár vezérük vezetése mellett megrohanták a magyar tábort. A roham az Iván ispán által vezetett soproni dandárt érte, de ez egymaga is elég volt a besenyők hadának szétverésére. Sok volt a fogoly és sok a halott és mire a király és a hercegek a reggeli mellől felugráltak és segítségnyújtás céljából szintén felkészültek, az ellenség már meg volt semmisítve. Maga Kozár vezér is csak kevesed magával tudott megmenekülni.

Másnap a király és a hercegek egy a városhoz közelfekvő dombon, úgy, hogy a védők jól láthatták őket, foglaltak helyet. Ide hordatták maguk elé reggeltől délestig a besenyő foglyokat, az elesettek levágott fejeit, az elfoglalt lovakat, takarókat és egyéb zsákmányt. Ezt azért tették, hogy ez a látvány kishitűvé tegye a vár és város védőit. De mind ez nem rettenté meg Niketaszt s így a vár rendszeres ostromához kellett fogni, vagyis azokhoz a primitív, még az ókoriakhoz hasonló eszközökhöz folyamodni, amelyeket akkori időben ilyenkor Európaszerte alkalmazni szoktak. A Bécsi Képes Krónika szavai szerint „a király és a hercegek kiszemelve az alkalmas helyeket, megparancsolták az ácsoknak: építsenek 8 fatornyot, kétszer oly magasat, mint a vár fala, hogy onnét a város közepébe lehessen köveket és nyilakat vetni. A tornyok bejárata elé hosszú sövényfonadékot, úgynevezett ellenzőket készítettek, a tornyok közé pedig ugyancsak 8 faltörő gépet, faltörő kost építettek, amelyek néhány helyen tövig lerombolták a falakat. „De a várost még sem lehetett bevenni, mert a görögök, akiknek soraiban nemcsak bolgárok, hanem zsoldba fogadott szaracénok, vagyis arab és török zsoldosok is harcoltak, akiket a magyarok „szerecsenek“-nek neveztek, nem elégedtek meg a tiszta védelemmel, hanem gyakori ellentámadásokat, kirohanásokat is intéztek. Ezeknek visszaverésében különösen Bátor Opos, György és Bors vitézek tüntették ki magukat. Már két hónapig folyt a sikertelen küzdelem, amidőn végre az ostrom harmadik havának egy éjjelén egy bátor szívű magyar leány, – kár, hogy a krónika nem örökítette meg nevét – akit már régóta fogolyként őriztek Belgrádban, azt bosszútól lihegő kebellel felgyújtá. A dühöngő keleti szél csakhamar lángba borította a várost, mire a magyarok az ennek révén támadt zavart felhasználva, a tört réseken át benyomúltak és a védők legnagyobb részét felkoncolták. Niketasz hadának maradványaival a várba vonult vissza. Másnap, mikorára a tűz elaludt, a magyarok felkutatták a görögök vermeit és pincéit s azokban tömérdek aranyat, ezüstöt, drágakövet, fényes gyöngyöt és egyéb értékes holmit találtak. Niketasz látván, hogy a várat úgysem védheti sokáig, szabad elvonulás feltétele mellett késznek nyilatkkozott annak átadására. Ez a feltétel Géza közbenjárására elfogadtatván, a király és a hercegek kezüket adták, hogy a védőknek nem lesz bántódásuk. A kivonuás után Niketasz csapatjával együtt egyenesen Gézának, ennek a „jó és kegyesszívű“ hercegnek védelme alá helyezte magát; ellenben a keményebb természetű király elé, aki mint tudva volt, a besenyők betörése következtében megkárosított, sértett, büszke Vid befolyása alatt állott, csak kevesen járultak. Ez a tizenkilenc éves Salamont szörnyen bántotta.

A vár elfoglalása után a sereg már nem Szalánkemén irányában, hanem nyugat felé vonult vissza és a búziási mezőn Vid birtokán megállapodott, hogy a foglyokon és a zsákmányon az egész sereg megosztozzék. Ez alkalommal a király nemcsak a kincseket és foglyokat, hanem azokat is el akarta osztani, akik az adott ígéretre önként megadták magukat, de Géza az adott szó szentségére hivatkozva, ellenezte ezt. Erre a király és emberei, akiknek a nagyobbszámú fogoly révén várt jóval nagyobb váltságdíj felől táplált reményei megcsökkentek, még jobban megharagudtak s egymás között tanácsot tartva, a király, főleg Vidnek, Radovánnak, Iliának, Vid vejének és Frank Gyula fehérvári püspöknek tanácsára elhatározta, hogy Gézának a zsákmányul esett kincsből nem az őt megillető egyharmad, hanem csak egynegyedrészt juttat, a fenmaradó háromnegyedrészből pedig egyet, mint a maga osztalékát, a sereg összes vitézeinek, egyet-egyet pedig Vidnek és vejének, Iliának ajándékozta, ami miatt viszont Géza herceg lobbant haragra.

Még jobban ingerelte Salamon érzékenységét és féltékenységét Dukasz Mihály görög császár eljárása. Tudomást szerezvén ugyanis Géza méltányos és igazságos eljárásáról, hozzá a béke és barátság jelélül sok becses ajándéktárggyal követséget küldött, mig Salamont erre a megtiszteltetésre nem méltatta. A királyi tekintélynek ez a szembetűnő megsértése Salamont méltán bántotta.[2] Géza Dukasz figyelmét azzal viszonozta, hogy nemcsak azokat, akik a szabad elvonulás feltétele mellett kerültek hatalmába, hanem valamennyi foglyát szabadon bocsátotta. Ezt is felhasználta az álnok Vid, hogy Gézát még jobban befeketítse a király előtt, azt fogván rá, a hercegre, hogy a korona elnyerésére törekszik. Vid a krónika szavai szerint azt mondta volna Salamonnak, hogy: „Valamint két éles kard egy hüvelyben meg nem fér, ép így király és herceg egy országban együtt nem uralkodhatnak“. Salamon Vid „mérges szavaira gyűlöletre és bosszúra gerjedt s ez időtől fogva – bár anyja folyton békíté és csillapítá – kereste az alkalmat, hogy Gézát vagy tőrbe ejtse, vagy haddal legyőzze“.[3]

Azonban Dukasznak sem akart a király adósa maradni s ezért a következő évre uj hadjárat megindítását határozta el a görög császár ellen, amelynek céljául Nissa (Nis) elfoglalását tűzte ki. Ebből kifolyólag Salamon 1072. elején újból sereget gyüjtött és a hercegeket is felszólította, hogy a maguk seregeivel ahhoz csatlakozzanak. Ámde Géza csak egyedül jött el, míg testvére László haduk felével otthon maradt a Nyírségben, állítólag és minden valószínűség szerint azért, hogy megboszulhassa bátyját, ha a király részéről valami baj találná érni.

Nis felé az út a Morava völgyén át vezetett. Régen ismert hadiút volt ez már a rómaiak idejéből, akik Nist Nasiusnak nevezték. A Morava völgye eleinte elég tágas, de aztán Cuprijánál hirtelen összeszűkül. Itt a folyótól két oldalt abban az időben sűrű, lakatlan, az úgynevezett bolgár erdő volt, melyet a bizanci császárság szándékosan tartott fenn eredeti vadságában, azt sem kivágni, sem ritkítani nem engedte, hogy akadályul szolgáljon a Bizánc felé előretörő barbár csapatok számára. De miután ezt a holt akadályt élő erő nem védelmezte, a magyar sereg nagyobb baj és nehézség nélkül áthatolhatott a szoroson és egy szép napon Nis előtt termett. A lakosság sem fejtett ki sehol ellenállást, hanem önként hozott a magyarok elé aranyat, ezüstöt, drága szövetet, prémeket és más ehhez hasonló értékes holmikat s így Salamon és Géza hadai vérontás nélkül foglalták el Nist, amelynek ereklyéi közül csak caesareai Procopius vértanú kezét vitték el, amelyet hazatértökben Syrmiumban, a mai Mitrovicában. Szent-Demeter templomában helyeztek el.[4] Ide azonban Géza herceg és hada már nem jutott el, mert közte és a király között napirenden lévő kellemetlenségek miatt a Morava torkolatánál Kevevára táján átkelt a Dunán, hogy seregével minél előbb hercegségébe visszatérjen.

[1] A Bécsi Képes Krónika szerint „plenis manipulis… obsederunt“.

[2] Bécsi Képes Krónika 57., Dubniczi krónika. – Budai krónika I. 137. Thuróczy II. c. 50.

[3] Bécsi Képes Krónika 56–57. – Pozsonyi Krónika az 1072. évhez. Nicephorus Bryennius, 68. l.

[4] Bécsi Képes Krónika 58.