A királynak és a hercegeknek egyetértése ebben a hadjáratban is a lehető legszebben jut kifejezésre. Dacára annak, hogy a kúnok betörése folytán tulajdonképen csak a hercegek birtoka forgott veszedelemben, Salamon ahelyett, hogy csak segítő hadakat küldött volna segítségükre, saját személyére is sietve elindult Erdélybe unokatestvéreinek támogatására és különös büszkeséggel ki kell emelnünk, hogy a Kerlés mellett kifejlődött ütközetben a király és a hercegek szívósság, erély és bátorság tekintetében szinte vetekednek egymással, ezáltal alárendelt csapatjaiknak is a leggyönyörűbb példát szolgáltatván.

Az eredeti hadműveleti terv annyiból nem volt szerencsésnek mondható, mivel hibás alapból indult ki, illetve hibás alapra volt fektetve, minek folytán csak kis híjja volt, hogy a kúnok garázdálkodása teljesen megtorlatlanúl maradt. A magyar vezérek ugyanis arra a feltevésre alapították hadműveleteiket, hogy a kúnok okvetlenül ugyanazon az úton térnek vissza Erdélybe, amelyen annak területét a tulajdonképeni Magyarország felé elhagyták, vagyis a Meszes-kapun át. Az e szoroson való áthatolás közben vagy közvetlenül utána akartak tehát a magyar vezérek az ellenségre rácsapni. Eddig az időpontig seregeikkel ettől a kritikus ponttól kissé messze oldalt és hátul, a mintegy 50 km.-nyire délkeletre fekvő Doboka táján húzták meg magukat.

Az sem mondható teljesen kifogástalan eljárásnak, hogy a dúló és fosztogató ellenséget nem e célra kikülönített csapatokkal, akiknek mindig az ellenség nyomában kellett volna maradniok, hanem kémekkel figyeltették meg s így valóban csak a szerencsés véletlennek és a Fáncsika nevű kém különös ügyességének köszönhető, hogy a rablókat az utolsó pillanatban közvetlenül az ország elhagyása előtt sikerült még utolérni.

Hogy mi késztette a kúnokat arra, hogy visszafelé ne a Meszes-kapun át, hanem a Lápos völgyében s azon túl a kevésbé járható Lápos hegységen át iparkodjanak a Szamos felső völgyébe jutni, azt mi nem tudhatjuk, de tény, hogy ezzel alaposan keresztülhúzták a magyar vezérek számításait. Azt is meg kell azonban hagynunk, hogy mihelyt a magyar vezérek tévedésük tudatára ébredtek és a kúnok megkerülő mozdulatáról értesültek, valóban a legszebb energiáról tanúskodó gyors elhatározással igyekeztek a számításukra és tervükbe csusszant hibát kiköszörülni, mert nem csekély dolog volt az akkori út-, vagy inkább úttalan viszonyok mellett alig több mint félnap vagy féléjszaka alatt Doboka mellől, a legalább 75 km. távolságra fekvő Kerlés környékét elérni. Itteni, illetve ezutáni magatartásuk aztán valóban nemcsak kifogástalan, hanem a legnagyobb mértékben dicséretre méltó. Ugyanis az ellenség közelébe érve, csendben meghúzódnak, hogy az az ütközet kezdetéig ne is sejtse, hogy mily nagy veszedelem leselkedik rája. A támadás módja, lovassággal neki menni egy meglehetősen meredek hegytetőnek, szintén nem mindennapi, erős elhatározó képességről és lelkes elszántságról tanúskodik. Ép így helyes volt az ellenséget egyszerre több oldalról megtámadni, minek folytán az sem nyilazását, sem rohamait nem tudta szűkebb térre összpontosítani, hanem magának is megosztott erővel kellett az egyes magyar csoportok ellen fordulni. Nevezetes és említésre méltó, hogy ebben az ütközetben, annak megkezdése előtt már a magyarok jó keresztényekhez méltó módon vallásos aktust végeznek, akárcsak a németek az augsburgi csata előtt. Akkor meg ők voltak a pogányok, most pedig már mint jó keresztények mérik össze kardjaikat a még mindig pogány sorban sínylődő vad és barbár kúnokkal.

A kivívott győzelem méltán töltötte el a legnagyobb örömmel az országot, mert, – „ha az a kúnok portyázását nem is szüntette meg, azért mindjárt első kísérletüknél megmutatta nekik, hogy itt túlnyomó ellenséggel van dolguk. Csak ez által vált lehetségessé az erdőelvi föld megtartása és az ottani magyar telepek szaporítása és megizmosodása“.[1]

László kalandos históriája a nőrabló kúnnal, akár igaz, akár költött legyen is az, a magyar herceget igen szép megvilágításba helyezi. Lovagi érzése nem tűrhette, hogy egy ártatlan leány bűntetlenül egy közönséges rabló prédájává váljék.

[1] Szilágyi–Marczali id. m. II. 82.