Németországgal a béke helyreállván, Salamon és a hercegek mindenekelőtt délnyugaton a horvátokkal, északnyugaton a csehekkel és keleten a kúnokkal szemben csillogtatták meg fegyvereiket, hogy elvegyék a szomszédok kedvét attól, hogy magyar területre betörve, ott rabolni, pusztítani, avagy pláne annak egyes részeit elfoglalni akarják. Északon Lengyelországgal és Haliccsal állandóan jó lévén a viszony, már csak a déli szomszéddal, a bizánci császársággal kellett megértetni, hogy Magyarországnak a Németországgal évtizedeken át folytatott háborúskodás alatt fennálló kritikus helyzete immár megszüntnek tekinthető, úgy hogy most már Magyarország nemcsak határainak megvédésére képes, hanem arra is gondolhat, hogy, ha kell, egy kis expanziv külpolitikát is űzzön. Bizonyára ez és nem a besenyők kisebbszerű betörése a Szerémségbe volt indító oka a belgrádi és az utána következő nisi hadjáratnak. Bár másrészt a régebbi háborúk leírásából azt is tudjuk, hogy a bizánci császároknak kedvenc foglalkozása volt, hogy a szomszédos népeket egymás ellen uszítsák és egymással összeveszítsék s így nem lehetetlen, hogy a besenyők Niketász bátorítására rontottak be időről-időre magyar területre.

Az idő a bizánci császársággal való kikezdésre nem is volt alkalmatlannak mondható, amennyiben ép akkor jutott a gyönge, kicsinyes Dukasz Mihály a görög trónra, akinek hamarosan minden oldalról kikezdték a birodalmát. Kisázsiát a szeldzsukok foglalták el, Itália déli részét a normannok; Bulgáriában a besenyők garázdálkodtak, még tovább nyugatra pedig a horvátok vivták ki függetlenségüket. Így válik érthetővé, hogy amidőn a bizánci császár belgrádi helytartója bajba kerül, nem császári főnökéhez, hanem a bizonyos tekintetben ellenséges indulatú besenyőkhöz fordul segítségért – azt hazudván, hogy csak jelentéktelen magyar erők leveréséről van szó –, akiket csak becsapás útján és nagy zsákmányra való kilátás révén képes a magyarok ellen indítandó, Belgrád felmentését célzó támadásra rábírni. Egyébként a támadó besenyő had nem lehetett valami nagyon számos, talán éppen Niketásznak a magyarokat lekicsinylő üzenete folytán, mert különben nem történhetett volna meg, hogy a magyar hadnak csak egy alárendelt része is elég legyen ahhoz, hogy a váratlanul hátban megjelent besenyőkkel már früstökre teljesen és végérvényesen leszámoljon.

Belgrád ostroma kiválóan érdekes elsősorban azért, mert abban mindkét, de kivált magyar részről, igen jelentékeny számú hajóhad vett részt. Említésre méltó továbbá, hogy a görögök a magyarokkal szemben ezúttal elsőízben alkalmazták az általuk már régebben használt és féltve titkolt görögtüzet, amelytől azonban a magyarok úgylátszik nem nagyon ijedtek meg. Ha tehát ez a csodás szer talán kissé késleltette is, de megakasztani egyáltalában nem tudta a magyarok átkelését.[1]

Ami magát Belgrád ostromát illeti, az bizony elég erőtlen és szegényes képet mutat. Az akkor dívó ostromszereket és gépeket a leírások szerint a magyarok is ismerték, de kellő gyakorlat híján, miután ritkán alkalmazták őket, úgylátszik még nem tudtak velük valami túlügyesen bánni. Ezért rengeteg hosszúra nyúlik az ostrom tartama s elvégre is egy bátor, ügyes honleány oldja meg a gordiusi csomót és segíti ki az ostromló sereget kellemetlen és tehetetlen helyzetéből.

A belgrádi hadjárat folyamán Salamon és a hercegek egyetértése még teljes mértékben fennállván, abban a magyar tetterő és teljesítőképesség még teljes mértékben érvényre jut, de a vég a király s a hercegek meghasonlása folytán már felette kellemetlen képet nyujt. A hagyományok a keletkező rokoni torzsalkodások és gyűlölködések szerzője és szítójaként Vid bácsi ispánt emlegetik, aki állítólag titokban a hercegi méltóságra vágyódott, de nem férhet hozzá kétség, hogy Salamon könnyű befolyásolhatósága és gyanuskodó természete is sokban hozzájárult a katasztrófa előidézéséhez. Lehet, hiszen minden embernek megvannak a maga gyöngéi, hogy Géza is túlságosan tetszelgett magának és nagyon jól esett szívének, hogy a görög császár őt jóval többre becsüli és nagyobb kitüntetésben részesíti, mint a felkent királyt, és valószínű, hogy viselkedésénél és intézkedésénél igen gyakran ő is a szeget-szeggel teóriát tartotta szem előtt, de azért végeredményben ő mégis aránylag kevésbé okolható a csakhamar ismét a legrettenetesebb formában kitört rokoni háborúskodásért. Legjobban bizonyítja ezt ama tette, hogy a közte s a király közt fennálló igen nagy feszültség dacára legalább a maga személyére megfelelt és engedelmeskedett a király hívó szavának és az egész nisi expedíció végén már nem akart seregével ismét a Szerémségbe, Vidnek mint kimondott ádáz ellenségének birtokára elsétálni, azon az előző évben történtek után nem nagyon csodálkozhatunk. Az az egy feltétlenül bizonyos, hogy Salamon és a hercegek között oly mélyreható ok nem állott fenn, mint Endre és Béla között, ahol a főmotívumot a trónöröklés kérdése képezte; ellenben sem Salamonnak, sem Dávidnak gyermeke nem lévén, utánuk tehát a trónnak előbb-utóbb úgyis a hercegi ágra kellett szállania.

[1] A görög tűz elnevezése alatt ismert anyagot a kinaiak találták fel, akiktől azt a VIII. században az arabok vették át s innen jutott a görögökhöz. Az arabok és görögök által használt gyujtómassza nagyobbára kén, gyanta, szurok, kősó, borkő, nafta, növényi olajok, fémek és tojásfehérje és sárgája vegyülékéből állott. Az e masszába mártott és meggyujtott kócot csakis húggyal, homokkal vagy ecettel lehetett eloltani, míg a víz egyáltalában nem ártott neki. (Lásd: Galitzin Allgemeine Kriegsgeschichte des Mittelalters, I. 100.) – Marcus Graecus, Liber ignium ad comburendos hostes című munkájában a XIII. század végén már salétromtartalmú égőanyagok alkalmazását is említi, amelyek 1 font kénből, 1 font szénből és 6 font salétromból, vagyis ugyanazon anyagokból állott, mint a későbbi lőpor.