A besenyőknek egykor oly hatalmas és félelmes népe, amely őseinket Etelközből kiszorította, a XI. század elején belső meghasonlás folytán ketté vált. Legnagyobb részük a Dunán átkelve, a bizanci császárság uralma alá jutott, amely őket Bulgáriában Sardica (Szófia) és Nissa (Nis) tájékán telepítette le; a kisebb rész ellenben Etelközben maradt. Ez utóbbit a szomszédos kúnok vagy úzok rokon, de vad népe addig szorongatta, amíg ez is kényelen volt Etelközt odahagyni. De ez sem történt egyszerre, hanem kisebb-nagyobb csapatokban. Ezeknek egy része Oroszországban, másik része pedig Magyarországban keresett menedéket és tudjuk, hogy Szent Istvánnak is gyakran kellett ellenük hadakozni.[1] Egyrészük aztán meg is telepedett az országban és a krónika tanúsága szerint már Endre alatt a magyar seregben besenyők is harcoltak III. Henrik ellen, akiknek mérgezett nyilairól a krónika külön is megemlékezik.[2] A magyar király és vezérei szívesen fogadták szolgálataikba ezeket a félelmetes vad harcosokat, akiket főleg portyázásaik alkalmával igen jól felhasználhattak.

A menekülő besenyőket eleinte kisebb kún csapatok is követték az erdélyi havasokon át, 1068-ban pedig egy jelentősebb tömegük Osul vezérük vezetése mellett a Borgói szoroson át tört be Erdélybe. Itt ellenállásra nem találván ez a vad csorda dúlva, fosztogatva, majd a Meszes-kapun is áthatolva, leereszkedett a Szilágyságba, az Érmellékre s ott egyes csoportokra oszolva, végig rabolta a Nyírséggel együtt az egész vidéket egészen Bihar váráig, majd számos fogollyal és gazdag zsákmánnyal Szatmáron át a Szamos és Lápos völgyén keresztül tért vissza Erdélybe.

A szörnyű garázdálkodásról hírt véve, a király, Géza és öccse László, amily gyorsan csak lehetett, összegyűjték hadaikat és a Meszes-kapun át Erdélybe siettek, hogy a rablók elé kerüljenek és útjukat elvágják. A vezérek tanácsot tartva, abban állapodtak meg, hogy Doboka tájékán készültségi állást foglalva, megvárják, amíg az ellenség bizonyára megint a Meszes-kapun át Erdélybe visszatér s akkor meglepőleg rajtaütnek. Már majdnem egy hétig várakoztak itt a vezérek a rablókra, amidőn az ellenség szemmeltartásával megbízott kémek egyike, az abaújvári Fantiska (mások szerint Fáncsika) csütörtöki napon hírül hozta, hogy a kúnok a Nagy Szamos völgyéből a Sajó völgyébe csaptak át s így sikerült a magyar sereget észrevétlenül ekerülniök. Erre Salamon és a hercegek gyorsan lóra pattannak és már éjjelre sikerül nekik közel jutni az ellenséghez, mely a mai Kerlés[3] tájékán táborozott. Itt aztán a magyarok is táborba szálltak.

„Másnap, pénteken kora hajnalban mindannyian megáldoztak, lóra ültek, sorakoztak és csatarendben elindultak a pogányok ellen. Osul, a besenyők vezére, a magyar sereg közellétéről mit sem tudva, azok előcsapatának támadását semmibe se vette és nagy dölyfösen néhány emberének meghagyta, hogy „menjenek a fegyvertelen magyarok ellen és játékosok módjára harcoljanak velük“. De mikor a kiküldött emberek észrevették a félelmet gerjesztő magyar hadat, s arról jelentést tettek vezérüknek, Osul összegyüjtve csapatait, a közelben levő magas hegyre, a kerlési dombra (a Vörösmarty költeménye nyomán Cserhalom[4] név alatt oly híressé vált magaslatra) vonult. E magaslaton, ahová főkép lovasságnak nem volt valami könnyű a feljutás, úgy látszik eléggé biztosnak érezte magát. A lejtőket Osul sűrűn megrakta íjászokkal, akik a hegy aljához közeledő magyarokat sűrű nyílzáporral árasztották el. A magyar elővéd azonban rárontott a nyilazókra, sokakat levágott közülük, aki pedig megmaradt, az „íjával verve lovát“ igyekezett mihamarabb feljutni a dombtetőt megszállva tartó főcsapathoz.

Salamon ifjú tüzétől elragadtatva, csoportjával nyomban követte az előhadat s a legpartosabb részen toronyirányt vágtatott fel a kúnok sűrű nyílzáporában. Géza és László szelídebb lejtőre kerültek és útjukat vitézeik nyilai egyengették. Legbátrabban viselkedett László herceg, aki csoportjának élén egymásután 4 kúnt vágott le. Az ötödiktől maga is sebet kapott, de szerencsésen ezt is leterítette. A hegytetőre érve, kemény tusa kezdődött az ember-ember elleni harcban, amelyet a kúnok nemsokáig állhatván, futásnak eredtek. A magyarok nyomban utánuk iramodtak és a krónika szavai szerint „gyors üldözésük közben éles és szomjas kardjukat lerészegítették a kúnok vérével, akiknek tar fejét úgy vágták, mint a tököt“[5]

Az ellenség legnagyobb része halva maradt a csatatéren; csak kevesen tudtak futás által megmenekülni. Ezek közt a krónikák szerint László figyelmét egy futó kún vonta magára, aki nyergében egy szép magyar leányt hurcolt magával. Azt hitte, hogy a váradi püspök leánya és bár súlyosan meg volt sebesítve, gyorsan üldözőbe vette és el is érte, de nem tudta annyira megközelíteni, hogy lándzsáját beledöfhette volna. Ezért rákiáltott a leányra, hogy fogja meg a kún övét és ugorjon le a földre, amit a leány meg is tett. Amidőn aztán a herceg a földön fevő kúnt le akarta szúrni, a leány nagyon kérte, ne ölje meg. László még sokáig küzködött a védekező kúnnal, míg végre elvágva inát, megölte őt.

A többi kúnok is majdnem mind elpusztultak, a magyar foglyok ellenben mind megszabadultak és a zsákmány teljes egészében megkerült. A király, a hercegek, az egész ország ujjongott a nagy győzedelmen, amelynek örömére hazatérve, nagy hálaünnepet rendeztek.[6]

[1] Lásd a 13. oldalon.

[2] Bécsi Képes Krónika 50.

[3] Thuróczy a helyet „Kyrioleis“-nek írja, ami történetíróink szerint a mai Kerlésnek felelne meg.

[4] A Cserhalom név nem fordul elő régi krónikáinkban, csak Bonfinius nevezi így a csata helyét, mondván: „Montem accolae Cherhelem apellant, quis sylvarum quasi domus esse videretur“.(Decad. II. Lib. III.)

[5] Bécsi Képes Krónika 55.

[6] Thuróczy II. c. 49. – Bécsi Képes Krónika 50. – Kézai.