A fényes győzelem egy csapásra az egész ország urává tette Bélát, aki Fehérvárra bevonulva, 1060. december 6-án királlyá koronáztatott. Helyzete sokban hasonlított Endrééhez, amidőn a trónra lépett. Az ország belsejében a felkorbácsolt szenvedélyeket, a németek, a kereszténység és a királyság ellen úból sorompóba lépő pogányságot kellett ismét megrendszabályoznia, amelynek élére az Endre korabeli nagy pogány vezérnek, Vathának fia János állott. Béla, akit a történelem különben is a nép barátjának ismer, azon volt, hogy annak minél szélesebb rétegeit magához vonzza. E célból uralmának, Abáéhoz hasonlóan, bizonyos mértékben demokratikus alapot és színt kívánván adni; 1061-ben minden faluból 2–2 éltesebb és értelmesebb embert magához hívatott Fehérvárra, „a király tanácsába“.[1] Ámde a követekkel együtt tömérdek csőcselék is eljött, kérve Bélát, „engedje meg, hogy visszatérjenek apáik vallására, a püspököket megkövezzék, a papok belét kitiporják, minden egyházi embert megfojtsanak, a dézsmaszedőket felakasszák, a templomokat elpusztítsák, a harangokat összetörjék!“[2]

Béla meghallván a nép vad kívánságait, ravasz módon három napi meggondolási időt kért, mely idő alatt titkon jókora csapatot összeszedvén, azt ráeresztette a készületlen népre s így inkább furfanggal, mint túlságos nagy vérengzéssel elnyomta a lázadást. Vatha hívei egyideig ugyan még háborogtak, de a király vas energiája csakhamar rendet teremtett az országban, ahol a többség, mint meggondolt elem, mégis csak a rend és a keresztény hit hívének vallotta magát.[3] Egyébként ez a lázadás volt a pogányság utolsó jelentékenyebb fellobbanása és nyilvános harca a kereszténység ellen.

A külső gondok közül a német kérdés volt a legnyomasztóbb, mert Bélának nagyon is kellett attól tartani, hogy a németek a mosonyi kudarcért előbb-utóbb bosszút állanak majd. Hogy ezt elkerülje és a szívélyes viszonyt a német birodalommal minél előbb helyreállítsa, a nála volt német foglyokkal igen jól bánt, a vezéreket váltság nélkül hazabocsátotta, sőt Vilmos thüringiai őrgrófot még Jojada leánya jegyeséül is megnyerte.[4] Ilyenformán egyideig nyugodtság és béke uralkodott a két nemzet között, de utóbb 1062. folyamán, amidőn az özvegy császárné helyett Anno kölni, majd 1063-ban a nagyravágyó Adalbert brémai püspök vette át erőszakos módon a régensséget, az a jelszó kezdett lábrakapni, hogy még sem járja, mert nem fér össze a tisztességgel, hogy a császár sógoráért, aki elvesztvén koronáját, német vitézei védelmére bízta magát, semmi sem történik. Ezért a német fejedelmek az említett év augusztus havában Mainzban elhatározták, hogy háborút indítanak Magyarország ellen Salamon visszahelyezése érdekében.

Béla nagyon szerette volna elkerülni az újabb német háborút s e végből német forrás szerint felajánlotta, hogy lemond a koronáról Salamon javára, ha ennek fejében megtarthatja hercegségét, sőt állítólag még Géza fiát is felajánlotta túszul igéretének kezese gyanánt, de ez mind nem használt; a németek minden áron háborút akartak.[5] Ezért mindenféle ürügy alatt húzták-vonták a magyar követekkel való tárgyalásokat, hogy idejük legyen a szükséges sereg összegyűjtésére, ami szeptember végéig tényleg meg is történt.[6] E seregnek két legjelesebb vezére Adalbert brémai érsek és Nordheimi Ottó volt; utóbbi volt a tulajdonképeni fővezér is.

Azonban Béla sem maradt tétlen. Az alkudozások alatt újból kijavíttatta a Németország felé néző határ mentén fekvő erődítéseket és azokat kellő őrséggel látta el; azonkívül intézkedett a szükséges erők összegyűjtése iránt s ép amidőn ő maga is a gyülekező helyre készült, dömösi lakában tanácskozás közben királyi trónusa összeroskadt alatta, úgy, hogy összetörve, betegen, majdnem félholtan vihették csak előre a hadsereg táborába.[7]

Közben a német sereg szeptember végén megkezdte előnyomulását s annak egy része a soraiban levő magyarok, Salamon híveinek kalauzolása mellett a sok útvesztő nádason és ingoványon keresztül, amelyen csak a helyi viszonyokkal ismerős ember tudott átvergődni, megtalálta az utat Mosony felé, ahová két napi menet után megérkezett. Erről ennek a seregrésznek a főerőhöz jelentést kellett volna küldenie, de ez oda ben nem érkezvén, Henrik türelmét vesztve, a sereg zömével magán a főúton nekivágott a mosonyi várnak s a véletlen úgy akarta, hogy mindkét oszlop egyszerre bontakozott ki a mosonyi kapu előtt. Amidőn ennek védőrsége észrevette, hogy két irányból is készül támadás ellene, vagyis hogy részben már meg is van kerülve, annyira megzavarodott, hogy úgyszólván ellenállás nélkül átengedte az ellenségnek az országnak eme legfontosabb kapuját, úgy, hogy most már tárva-nyitva állott az út Magyarország belseje felé.

A királlyal történt szerencsétlenség bizonyára késleltette a magyar hadak előnyomulását s mire Béla annak körében megjelent és Mosony elestéről tudomást szerzett, testi és lelki kínok között elköltözött az élők sorából.[8]

A babonára hajló nép, de talán saját fia, Géza is a dömösi katasztrófát rossz előjelnek tarthatta s nem sok fantázia kellett hozzá, hogy Mosony váratlan eleste is kézzelfogható jeléül tekintessék. Ily körülmények közt nem csodálkozhatunk azon, hogy Géza nem óhajtotta a kimenetelére nézve kétes harcot folytatni, hanem rögtön üzent Henriknek és Salamonnak, hogyha születéséhez és rangjához illő tisztességet biztosítanak neki, úgy hajlandó Salamonnak meghódolni.[9] Ezt az igéretet a hadsereg vezérei is megerősítették.

Ámde a németek nem bocsátkoztak alkuba, hanem tovább előnyomultak. A magyarok, akik úgyis hajlandók voltak Salamont elfogadni, ellenállást sehol sem fejtettek ki, sőt mindenütt Salamonhoz való csatlakozásukat jelentették ki. Ezt látva, Géza két öccsével, Lászlóval és Lamperttel Lengyelországba menekült. Igy aztán Salamon a németek kíséretében minden baj nélkül bevonulhatott Fehérvárra, hogy ott atyja trónját elfoglalja. Ez alkalommal alávetésről, illetve hogy Magyarország hűbéres tartománya legyen a német birodalomnak, szó sem volt; a magyar király ez alkalommal mint egyenragú vendégét fogadta hatalmas szövetségesét, aminek jeléül gazdagon elhalmozták egymást ajándékokkal.[10]

Ezek után Henrik abban a tudatban, hogy Salamon és az ország teljesen kibékültek egymással, szeptember vége felé seregével együtt visszatért Bajorországba.

De alig hogy a németek eltávoztak, Géza herceg hamarosan ismét előkerült tekintélyes lengyel sereg kíséretében. Ennek hallatára és látva, hogy a hercegnek az országban nagy pártja van, a 11 éves gyermek Salamon és családja nem érezvén magát biztonságban Fehérvárott, valamennyien a német határ felé Mosony várába menekültek. Ugy látszott, hogy az ország megint véres ádáz polgárháború színhelye lesz, de ekkor közbeléptek a püspökök és miután sikerült Géza herceget felvilágosítani és kiengesztelni, 1064 január 20-án Salamon és Géza herceg az ország színe előtt Győrött békét kötöttek, amelynek értelmében Géza visszanyerte atyja hercegségét.[11] Ugyanekkor a hercegek legkonokabb ellensége, a rettenetesen önző Vid, bácsi ispán, eltávolíttatott a király környezetéből, akinek helyét a hazafiasabb érzésü és minden tekintetben sokkal fenköltebben gondolkozó Ernyei foglalta el.

[1] Bécsi Képes Krónika c. 52. szerint Béla parancsa így hangzott: „Ut de singulis villis vocarentur duo seniores“.

[2] Pauler id. m. I. 142. a Bécsi Képes Krónika nyomán.

[3] Kézai IV. 1.: „A magyarok elhagyva a hitet és a kereszténységet, egy éven át tévelyegtek vallás dolgában, úgy, hogy sem pogányok, sem katholikusok nem voltak, míg végre saját elhatározásukból ismét csatlakoztak a kereszténységhez“.

[4] Vilmos őrgróf azonban ép midőn vissza akart utazni Magyarországba, hogy jegyesét nőül vegye, útközben meghalt. Ennek folytán Béla leányát 1062-ben Ulrik herceghez adta nőül, akit a magyar birodalom karinthiai határgrófságával bízott meg, amely akkoriban Pettautól Leibnitzig terjedt. (Lásd Lambertus Schaffnaburgensis az 1063. évhez és Hormayr Freiherr Joseph von , Sämtliche Werke III. köt.) Másik leányát Ilonát, Béla Zvoinimir horvát főúrral, zsuppánnal léptette házasságra, a harmadikat, Eufémiát, pedig Ottó morva herceg vette el. (Thuróczy II. 47. – Balbini, Miscell. hist. r. Bohemiac I. 103. – Joannes de Guercse.)

[5] Annales Altahenses majores az 1063. évhez: „Tandem igitur excogitato consilio legatos mittit; primo omnium excusare se iussit, quoniam ipse regem Salamonem de regno non expulerit, sed cum ille sua sponte profugeret, nemine insequente, tunc sibi a tumulttuante milite impositum diadema non licuisse recusare. Quapropter si rex vellet iam in regnum redire, ipse illum condigno honore, quemadmodum regem dominum suum, paratus esset suscipere eique servire, ea tamen lege, si se permitteret ducatum illum retinere, quam habuerat sub eius patre. Et ut omnem tolleret nostratibus suspicionem, huius pacto filium suum obsidem promisit se transmissurum ad regem. Attamen dolus et fraus Ungarica iam idem nostratibus rerum veritate sepius erat experta, et ideo verbis his nemo voluit fidem accommodare“.

[6] Annals Altahenses maj.: „Eius autem ars arte deludebatur, quis spes pacis verbis ei dabatur, re autem vera bellum ingeri parabatur“.

[7] Aloldus az 1062. évhez és Brunner, Annales Boici adatai szerint Béla a németek hadi készületeiről értesülvén, hogy megtámadtatását megelőzze és hogy Ernest osztrák herceget a nála levő Salamon kiadására kényszerítse, egy jókora hadat küldött Ausztriába, de ennek vezére nem volt szerencsés, mert Erneszt csapatai csakhamar visszaűzték őt a határon túlra.

[8] Bécsi Képes Krónika 52. – Annales Altahenses majores az 1063. évhez.

[9] A Bécsi Képes Krónika szerint: „Géza inkább szeretett mérsékelt birtokot békén élvezni, mint túlságos nagyravágyásával kockára tenni nemzetét. Azt üzente tehát Henrik császárnak, ha Salamon őt születéséhez és tehetségéhez képest meg fogja becsülni, híve lesz“.

[10] Annales Altahenses majores az 1063. évhez: „Salamon autem, non immemor factae in se pietatis, invitavit regem ad Wizinburg , celebratisque conviviis, muneribus regiae munificentiae dignis cum honoravit, nec quisquam principum decenter non donatus abivit. Gaudentibus igitur cunetis rex cum suis in Baioariam revertitur, et hoc modo rursus cum Ungris pax firmatur“.

[11] Bécsi Képes Krónika 53.