Amilyen okos és erélyes volt Béla a hadakozás terén, ép oly mesternek bizonyult a belső bajok rendbehozatala tekintetében is, miközben az eltévelyedettekkel és bűnösökkel szemben bár megalkuvást nem tűrő következetességgel és vasszigorral járt el, de azért nem használt velük szemben az akkori korban oly annyira szokásos durva, könyörtelen és kegyetlen eszközöket. Hogy a Fehérvárott egybegyűlt csőcseléket szintén több furfanggal mint erőszakkal kergette szét, csak még jobban megerősíti felőle megalkotott fenti kedvező véleményünket.

A külpolitika terén ugyancsak a meggondoltság és a békés megegyezés vágya jellemzi minden lépését. Hogy a német szomszéddal állandó megegyezést létrehozni nem tudott, az nem rajta múlott. Előrelátván a bekövetkezendő veszélyt, mindent megtett az ország határainak megvédése érdekében, sőt nem mulasztotta el kellő számú sereg összegyüjtését esm. A helyet, hogy ez hol történt, csak közvetve a krónikák ama adatából tudjuk, de így is csak megközelítőleg megállapítani, hogy Béla királyt hová vitték a dömösi szerencsétlenség után, illetve, hogy hol halt meg. A Bécsi Képes Krónika c. 52. szerint ez „ad rivulum Kinisua“ történt meg. A Dubniczi Krónika „Kytusna“-t, a Budai Krónika pedig „Kyrusna“-t említ és én hozzájárulok Pauler Gyula ama nézetéhez, hogy ezalatt a mai Répczelak és Beled között a Répczébe szakadó Kőris patakot kell értenünk. Ez a terület már központias fekvésénél fogva is megfelelt a hadsereg gyülelkező helyéül, mert onnan az a legrövidebb idő alatt vethette reá magát az akár Mosony, akár Sopronon át előnyomuló, vagy az esetleg ismét nagyobb kerülővel a Mura völgye felől az országba jutó ellenségre. Az előkészületek tehát minden tekintetben úgy voltak megtéve, hogy Béla elég nyugodtan nézhetett a történendők elé. Hogy vállalkozását már kezdettől fogva a balszerencse kísérte, arról ő nem tehetett. Annál jobban lépett akcióba a jószerencse Salamonék, illetve a német császár oldalán. Már az, hogy Mosony vára előtt a kibontakozás véletlenül mindkét sereg, oszlop részéről egyidőben történt, oly előnyt jelentett, amely tulajdonképpen már a priori eldöntötte a háború sorsát Henrikék, illetve Salamonék javára. Hogy ennél megint magyar urak kalauzolása játszotta a főszerepet, mint 19 évvel azelőtt III. Henrik és Aba Sámuel idejében a ménfői csata előtt, az szintén jellemző és külön kiemelendő, sajnálatos momentumnak minősítendő.

A mosonyi kapu gyors kapitulációjából körülbelül ugyanazok a tanulságok vonhatók le, amelyeket Kapuvár eleste alkalmából az 59. oldalon felemlítettünk.

Végül még két kiválóan fontos tényt kell kiemelnünk, de miután azok nem tisztán katonai vonatkozásúak, azok bővebb megbeszélésébe nem bocsátkozunk. Az egyik, hogy Salamonnak a trónra történt visszahelyezése alkalmával IV. Henrik tőle hűbéri fogadalmat nem követelt, a másik pedig hogy Salamon és Géza között oly gyorsan és örvendetes módon következett be az ország nagy hasznára és előnyére a kibékülés. E két momentum nyujtott garanciát és képezte alapját annak, hogy a belső zilált viszonyok mielőbbi konszolidálása kapcsán a nemzet nemsokára kifelé is mint erőteljes és tiszteletet gerjesztő erőtényező játszhatott szerepet az európai viszonyok alakulásának sokféle ágas-bogas kérdéseiben.