Az örökös viszálykodás, amely Szent István halála után a trón betöltése körül folyt, nehéz átok gyanánt nehezedett a függetlenségéért és önállóságáért a külfölddel élet-halál harcot folytató magyarságra és szinte csodálatra méltó, hogy e belső meghasonlások és örökös lázongások mellett az ország mégis épen és úgyszólván győztesként került ki a nagy és hatalmas német birodalommal minduntalan megújuló konfliktusokból. Az Endre és Béla között keletkezett viszálykodásnak azonban az az egy előnye megvolt, hogy Endre legalább kifelé, a külföldi hatalmakkal, tőle telhetőleg békés viszonyokat igyekezett teremteni. Hogy ő a sok zűrzavar és bonyodalom dacára még az ország határainak kiterjesztésén, illetve az idők folyamán elvesztett területek visszacsatolásán is fáradozott, ez mindenesetre nagyfokú, nem mindennapi ambicióra és tetterőre vall.

Kevésbé előnyös szinben tünik fel előttünk Endre, ha ama cselekedeteit tesszük meg vizsgálódásunk tárgyává, amelyeket az apai szív gyengéd szeretete sugalmazott a trónon ülő idősebb testvérnek az érdemekben gazdag fiatalabb testvér ellen, amelyekért Isten igazságos büntetése el nem maradhatott.

A két testvér között dúló háborúban kivált két momentum érdemel figyelmet. Az egyik, hogy mindama királyaink, akik ebben az időben idegen segítségre, idegen erőre támaszkodtak, rendszerint hátrányba kerültek a nemzet nagy többségére támaszkodó ellenfeleikkel szemben, – a második pedig, hogy Béla herceg ez alkalommal az eddigi szokástól eltérően, nem kerüli, hanem keresi az ellenféllel való döntő összecsapást és ez meg is hozza neki a fényes, döntő eredményt.

Vilmos és Poto grófok hősi küzdelme, mint az erős akaraterő és a személyes bátorság tündöklő példája különös elismerésünkre tarthat számot.