A Németországgal folytatott háborúskodás alatt Endrének egymásután két fia, Salamon és Dávid, született s most már kezdte megbánni, hogy Béla öccsét jelölte ki utódjává. Hogy a trónöröklés rendjét újabb kívánságának megfelelően, vagyis Salamon érdekében megváltoztassa, mindenekelőtt arra törekedett, hogy a külszomszédokkal békés viszonyt teremtsen, mert e nélkül nem mert az előreláthatólag nagyobbszabású belső bonyodalmakkal járó trónöröklés szabályozásához és végleges elintézéséhez hozzáfogni.

A cseheken kezdte. Bretiszláv 1055 elején elhalálozván, utóda idősb fia, II. Spitihnyev lett, aki elől öccse, Vratiszláv Endréhez menekült s itt nőül vette ennek leányát, Adelheidot, aminek révén aztán Spitihnyevvel is megtörtént a kibékülés, illetve a bensőbb viszony helyreállítása a két fejedelem között.

Hogy Németországgal miképen rendezte a családi viszonyokat, arról már fentebb volt szó, politikai tekintetben pedig Németország III. Henrik halála után oly bonyodalmak színhelye lőn, hogy innen jó ideig nem volt mitől tartania Endrének.

Közben azonban délen fenyegette Endrét a háború veszedelme. Aba Sámuel leveretését, majd a magyarok élet-halál küzdelmét a németekkel II. Krezimir horvát fejedelem arra használta fel, hogy Horvátországnak a Cetináig terjedő részét, mely István alatt Magyarországhoz tartozott, újból magához rántsa. Ugyanezt az alkalmat felhasználta Contareno Domokos akkori velencei doge is, hogy Péter szerzeményét, Zárát visszahódítsa.[1]

Endre, mihelyt Németországgal szemben egy kis levegőhöz juthatott, nyomban intézkedett, hogy Péter és István dalmát hódításait, valamint az István alatt veszendőbe ment Szerémséget[2] is visszacsatolja az országhoz. E célból Béla herceg és Radó nádor vezérlete alatt jókora sereg indult útnak, amelynek sikerült is a Szerémséget és a dalmát partnak egy részét (Arbe ostroma stb.) visszaszerezni.[3] Emiatt azonban Komnenosz Izsák (1057–1059.), az akkori görög császár, haragra lobbant és útnak indult Magyarország felé. Ezen Endre meghökkent, követeket küldött Serdicába (Szófiába) a bizanci császár elé, akitől békét kérvén, azt 1057-ben meg is kapta.[4]

Igy most már a külfölddel rendbe jövén, minden igyekezete arra irányult, hogy a trónt Salamon fia részére biztosítsa. Ugylátszik, hogy Endre már fia eljegyzését megelőzőleg elhitette Bélával, hogy csak akkor jöhet létre Németországgal a megegyezés és hogy fia csak úgy nyerheti el a német császárleány kezét, ha Salamon királlyá koronáztatik. Ezek a nyomós indokok bírhatták rá Bélát és fiait, hogy Salamon koronázásába belenyugodjanak.

De hogy nem ezek az indokok, hanem más szempont vezérelte Endrét elhatározásában, az a Bécsi Képes Krónika következő szavaiból tűnik ki: „Mivel pedig a rokoni szeretet és a tulajdon vérei iránt való hajlandóság útjában szokott állani az igazságnak, minek pedig királyoknál nem volna szabad megtörténnie, a fia iránt való szeretet legyőzte Endre királyban az igazságot. Mert megszegve ígéretét, fiát, Salamont, aki akkor öt éves fiúcska volt, uralkodásának tizenkettedik évében, amidőn a kor őt már megtörte, királlyá fölkenette és megkoronáztatta.“

Bár ez a megkoronáztatás, mint fentebb láttuk, Béla herceg előzetes beleegyezésével történt, a kölcsönös gyanú és féltékenység Endre és Béla között csakhamar oly mérveket öltött, hogy előbb-utóbb szakadásnak kellett bekövetkeznie. Nagyban hozzájárult ehhez, hogy a nemzet többsége inkább Béla felé hajlott, inkább őt, a hőst, aki az elmult hadjáratokban oly annyira kitüntette magát, kívánta Endre utódjául, mint Salamont, a tapasztalatlan gyermekkirályt. A sok ármánykodás végre a közismert várkonyi jelenethez vezetett, amidőn Béla egyik híve által figyelmessé téve, nem a koronát, hanem a kardot választotta. Azonban Béla hamarosan tisztába jött magával, hogy ily körülmények között többé nincs nyugodt maradása az országban s így 1059-ben családostul Lengyelországba menekült, ahol akkor már Kázmér sógorának fia, II. Boleszláv, a merész (Smialy) (1058–1080.) volt az uralkodó.

Nagyon jól tudta Endre, hogy ennek mi lesz a következménye, mert sejtette, hogy öccse azért ment Lengyelországba, hogy a trónra való igényeinek érvényt szerezzen. Ezért ő is készülődött az elmaradhatatlannak látszó mérkőzésre. Miután azt tapasztalta, hogy a magyarság inkább Bélához hajlik, mint hozzá, betegen, láztól gyötörve, nejét, gyermekeit és kisded menyét, kincseivel együtt Tibold ispán és több más főúr fedezete alatt Mölk várába, Ernő osztrák őrgrófhoz küldte. Endre kérésére a német császár Spitihnyev cseh herceget, a bajor hadat a bajor palotagróf fiának, Poto-nak parancsnoksága alatt, továbbá weimari Vilmos herceget, az északkeleti, thüringiai és meisseni őrgrófot rendelte ki Endre segélyezésére, akikhez még Eberhard (vagy röviden Eppo) zeitz-naumburgi püspök is csatlakozott. Ezek a különféle hadak azonban nem egyszerre, hanem jókora időközökben érkeztek Magyarországba. Legelsőknek Vilmos és Eppo dandárai jelentkeztek Endrénél, aki legalább még a cseheket akarta bevárni, hogy együttesen induljanak Béla tiszai birtokai felé, de a két harcias német vezér a mielőbbi összecsapást sürgette, hogy Bélának ne legyen ideje a szervezkedésre. A két német vezérhez magyar csapatok is csatlakoztak, de nem sokan, mert a király hívei részben menekülő családját kísérték, a nemzet nagyrésze pedig Bélához szított,[5] aki időközben három segítő lengyel dandárral érkezett vissza az országba.

Ide érve, Béla hogy párthíveinek időt engedjen a gyülekezésre, csak lassan haladt előre. Amidőn látta, hogy serege már tekintélyes létszámot ért el, a Tiszán túl tábort ütött és csak kisebb csapatokat küldött bátyjának a Duna vidékén táborozó hadai ellen, hogy ezeket folytonos csatározások közben a Tisza felé csalják.

A német vezérek, látván az ellenség csekély számát, most még türelmetlenebbül követelték a királytól, engedné őket előre menni, ami tényleg meg is történt. A Tiszához érve, vagy talán azon is átkelve, történt aztán az első nagyobbszabású összecsapás.

A helyet, hogy hol, nem tudom, de bizonyára a királyi és hercegi birtok határán vívták az ütközetet, amely Béla győzelmével végződött. A német hadak erre az útközben hozzájuk csatlakozott cseh erőkkel együtt sietve a mosonyi kapu felé huzódtak vissza. Béla nyomon követte a visszavonulókat, akiket útközben még a felkelt nép is nagyon szorongatott. Végre a mosonyi kapuhoz érve, miután az is meg volt szállva ellenséges felkelők által, úgy hogy azon egykönnyen átvergődni nem lehetett, Endre és vezérei még egyszer megkísérelték a harcot, amelyről az altaichi évkönyvekben a következőket olvassuk:[6] „A királyt öccse nagy sereggel üldözi és abban a szorosban, amelyet a birodalom kapujának neveznek, meglepőleg hátba támadja. S miután a németek sietve fegyvert fognak, nyomban hatalmas csata következik, amelyben mindkét fél végső megfeszítéssel küzd egymással szemben. Azonban az Endre mellett levő magyarok csakhamar megfutamodnak, a németeket pedig, akik a szűk és alkalmatlan helyen alig mozoghattak, elnyomta a nagy sokaság. Sokan elestek közülük s miután csatarendjük megbomlott, ők is hátrálni kénytelenek. Endre még élve fogságba kerül, de csakhamar kiadta lelkét, összetaposva szekerek és lovak tolongásában… A mieink közül sokan estek fogságba, így többek között Eppo püspök, Vilmos őrgróf, és Poto gróf. A sok hős között leginkább a két utóbb említett tünt ki, mert ezek, amikor a németeket öldösték, az egyik dombos helyen állottak és oly nagy vérontást vittek véghez, hogy amit eddigelé hősiesség dolgában bámultunk, az most mind kicsinynek látszik hozzájuk képest. Estétől hajnalig harcoltak és akkor sem bírták őket elfogni, hanem maguk adták meg magukat, miután életbiztonságukat a magyarok eskűvel fogadták“.

„A szerencsétlen királyt – mondja Marczali[7] az általa alapított Tihanyban temették el. A németekhez való csatlakozása elhomályosította emlékét, elfeledték, hogy csak „Fejér“ Endre okossága birta megmenteni hazánkat attól a Scyllától és Charybdistől, melyek közt annyi időn át hányódott: a német uralomtól és a pogány forradalomtól..“

[1] Lásd a 32. illetve 35. oldalon.

[2] Lásd a 14. oldalon.

[3] Kár, hogy Béla herceg e műveleteiről bővebb feljegyzések nem állanak rendelkezésre.

[4] Cedrenus Szkilitzesnél, Chron. II. 645.

[5] Bécsi Képes Krónika 114.

[6] Annales Altahenses majores az 1060. évhez.

[7] Id. m. II. 66.